Bányai Kornél

Tanyák

 

Házak hevernek körül a nesztelen
forgó sikon: Alföld tanyái,
pirosan tükrözik a zuhanó Napot, messze
gőzéből bukkanva mint tengeren halászó
hajók vitorlái.

 

Zörgő vonat ragad csöndjükbe s egyre fájóbb
fojtott sírással nézem őket
s mikben örök horgonyt vetettek:
a szintjátszó kalásszal s tengerivel
hullámzó mezőket.

 

Merülő világ ez: holttenger, pőre sík,
tanyák sötét gondú világa -
mely önmagát emésztve mozdulatlan
sorvad a Kárpátok örvös
kőgátjába zárva.

 

Méltó gyásszal omlik az este is, tört
virágként ellobban és távol
mint vízbefúlók elhaló kiáltása rémlik
pár gyönge fény a homályba süllyedő
tanyák ablakából.

 

Tejút füstjét, csillogó szikráit ontva
elzúg az éj s a szörnyű mélyben
holtan úszó tanyák fölött egyetlen
díszként csak a csorba Hold dereng
túlvilági fénnyel.