Fenyő László

Szepességi emlék

Májusvégi dombok között, lejtőkön át,
kis szepességi falvakon és városokon át
vitt autónk a Tátrából Ruzsbach felé:
egy régi templom, romladozó kastély s mindenütt
a színes viskók napban lobogó tetőkkel és
porfelhőt vert a birkanyáj, szagában
tisztes szegénység, mint a bibliában.
Néztem s ahogy néztem a lassan változó
s színeiben mindújra visszatérő
vidéket, egyszerre oly heves rajongás
lepett meg, sírni tudtam volna... ez hiányzik...
igen... anyám ölébe hajdan
nem vágytam vissza ilyen tiszta hévvel,
mint ahogy most tör fel az együgyű vágy:
Szepesbélán szerettem volna élni,
ó igazi gyerekkor! napjaim
közel a földhöz, nyugtató, erős
békét szíttam volna a hegyek esti
lehéből és nem zúgolódva, így
nevekedve, egyszerű népek,
egyszerű dolgok, örömök között,
természetes békében a világgal:
ma felnőtt volnék, munkás, boldog és
otthon a földön mindenütt,
nem szülővárosomban idegen...
ez hiányzik... igen... ez a gyerekkor...
Szepesbéla, te visszahozhatatlan,
te sohse volt... te néma ábránd...
olthatatlan folyású szomj, amelynek
ízét kereste százfelé bolyongva
ajkam, hogy csalódjék s újra keressen - -

s hogy hazaértünk a Tátrába este,
szobámba mentem és a tárt ablakon át
holdfényes bölcseségben álló
vén hegyeimnek, mint gyereklány:
Szeretem őt! szinte dúdolva mondtam:
Szepesbélán szerettem volna élni...