Rakovszky Zsuzsa

Várószoba

Mint egy jótékony összeesküvés
vagy eltussolt botrány, olyan ez a kedélyes
szoba, a karcsú vázák, kövér karszékek és
 
a horgolt terítőn tavalyi képes-
magazinok. Sötét szobanövények
ábrái közt a szűk utca egének
 
néhány tépettszélű darabja. Más se
idézi, csak a szemközti falon, a bársony-
függöny előtt derengő akt nyújtózkodása –
 
az is milyen sejtelmes-ártatlanul! – miért most
mi itt: az ágyat benn, a gumikesztyűs
kezek: fölényes műanyag és riadt hús
 
találkozását. Nézzük egymást fegyelmezetten,
jólöltözötten: mind egy esélyt sétáltatunk,
mint léggömböt, egy méterrel a föld fölött. De
 
akarom én ezt végül is? Akarhatok mást egyáltalán?
Vagy ezt csak, ezt az édes-véres
morzsalékot, gyöngédség és birtoklás
 
közhelyeit? Örökös vallásháborúkat
hús-vér bálványokért? Törülközőnket,
fogkefénket folyvást összecseréljük, igazuk
 
megfojtja az enyémet, éjszaka
szuszognak tőlem karnyújtásnyira
más ritmusban, mint én – míg lerakódik a
 
világ anyaga bennem, sónehéz,
átlátszatlan leszek – akarok ennyi mindent
érezni, össze-vissza, semmiért?
 
Vagy inkább megmaradni, szűz üveglap,
befagyott lehetőség, mögötte majd kigyulladt
idő, az én időm – majd és megint majd?