Emonak kicsit más a története. Először is elege lett abból, hogy mindenféle lepukkant bárzongorákon játsszon. 1962-ben hallotta Jimmy Smith "Walk On The Wild Side"-ját, óriási hatással volt rá. Addig azt hitte, hogy orgona csak a templomokba és bingo-termekbe való. Ekkoriban még Keith Emerson Trio néven bluest és r&r-t játszottak mindenféle szórakozóhelyeken. Egyszer egy másik zenekarnál látott egy "Bird" névre hallgató hordozható orgonát. Miután a zenekar billentyűse megmutatta neki, hogy milyen egyszerű összeszerelni és a kocsi csomagtartójában hordani a hangszert, azonnal magának is akart egyet. Már csak pénzre volt szüksége (mert akkoriban még nem volt neki), ehhez pedig munkát kellett találnia :) Ekkor könyvelőként kezdett dolgozni egy távírógép-gyártó cégnél Brightonban. Worthingben laktak, tehát naponta több órát utazott oda-vissza a munkahelyére. Minden hétvégén kibiciklizett Portsmouth-ba, a Portsmouth Organ Centre-be és megnézte szíve választottját, a kis Bird-öt. Édesapja (szintén zenész) észrevette a lelkesedését és amikor Emo vérrel-verítékkel összegyűjtötte a 200 Fontot a hangszerre, együtt mentek el megvásárolni. Szóval a boltban Emo boldogan mutatta apjának a hangszert, de az öregnek valahogy nem tetszett. "Olcsó" kis műanyag jószág volt. Az eladó ezt észrevette, és odakísérte őket egy másik hangszerhez, hogy mielőtt döntenek, ezt feltétlenül nézzék meg. Ez pedig egy ragyogó mahagóni L100-as Hammond volt. Keith kipróbálta és rögtön rájött, hogy ez AZ a SOUND, amit Jimmy Smith-től hallott (legalábbis ő akkor azt hitte). Az apjának is tetszett, de Emonak még az első részletre sem volt elég a 200 Fontja... Az öreg erre kipótolta a pénzét, mert úgy gondolta, hogy mindenképpen a Hammond kell a fiának, mert jóval strapabíróbb hangszernek nézett ki, mint a kis Bird. Részletre vették meg. Emonak csak később jutott eszébe, hogy ez nem is igazán hordozható, az autójukba se fér be, meg gőze sem volt, hogy miből fogja fizetni a részleteket... Az első "bulija" az L100-assal egy bingo-teremben volt, ahol Keith a "Tico-Tico"-t, meg hasonló örökzöldeket játszott a nyugdíjasoknak lábbasszussal (bár elmondása szerint akkor még nem igazán tudta összekoordinálni a kezeit a lábaival, ezért a közönség egy része átment a szomszédos bárba), 25 Fontért + 5 "benzinköltségért". Egy barátjuk fuvarozta, mivel annak volt furgonja.
Ajánlom mindenkinek Emo önéletrajzát: "Pictures Of An Exhibitionist".
Nagyon izgalmas, bár szomorú is a történet. Nekem természetesen dedikált példányom van :)