Gál Éva Emese

Időváros

 

 

Álmomban nem tudtam, hogy álmodom.
Úgy éltem át, mintha valóság lenne,
ahogy kószáltam át a városon,
s fölismertem az idővárost benne.

 

Minden utcájából nyílt utcasor,
az irányok egymásba kapaszkodtak,
hogy együtt éljen valamennyi kor,
s a tegnaptól ne szakadjon a holnap.

 

A városban nem volt központi tér,
s kültelek sem: egyformán zárt magába,
mint az ég, ahová minden befér,
s csak megjátssza, hogy van látóhatára.

 

Elfáradtam. Az idő nem pihen.
Sehol nem találtam padot, se parkot.
Az utcákat sűrű történelem
lakta: fájdalmak, háborúk és harcok,

 

de néhány ház csak állt kietlenül.
Belestem, s megláttam a bent lakókat:
földrészt, nemzetet, ami elmerül,
ami soha sehol nem folytatódhat.

 

Éreztem: már álmodni sincs erőm,
ha álmomban is valóságon lépek
keresztül időn, időte,etőn.
Bármerre megyek, vissza már nem érek! -

 

hasított belém a felismerés.
Járhatok elmúlt, és jövő utcákon,
az én időm közöttük oly kevés,
hogy azt a percet meg már nem találom,

 

ami értem akkor is élni mer,
mikor cserben hagyom egy álomképért.
A perc mindég önmagát hagyja el,
miért várná hát saját ébredését?

 

Már jövőben kószáltam, s hirtelen
rájöttem, hogy a múlt a jövőt váltja,
mert a végtelen oly kezdettelen,
hogy egyetlen utca fordul magába

 

minden sarkon, minden utcasoron,
és végtelenszer ugyanaz a város.
Hogy hol ébredtem fel, már nem tudom,
mert a pillanat leláncolt magához.