Rakovszky Zsuzsa

Avarégetés

Nedvességet kíván inkább a lélek,
a búcsú elnyújtott agóniáját,
vagy száraz, röpke kínt? Levelek égnek
mindenfelé, könnyű halotti máglyák
 
füstjétől szürke az őszvégi ég.
A csonttalan zsugorodó sötét bőr
parázs, majd pernye lesz: tőből kiég,
a lángon át végleg lelép a létből,
 
szilárd testből áttetsző levegő lesz.
Míg körben erjedés és rothadás,
hullott alma, avar lepi a földet.
Mint egy fölszámolás előtt álló lakás:
 
zsineggel összekötött levelek,
húsz év előtti feladóvevények,
kórházból visszakapott szemüveg,
fogsor… Tárt karú, fej nélküli lények:
 
az öltönyök – kivéve, amelyikben…
S amelyben vélhetőleg elveszett
a gyermekméretűre apadt test… Szinte minden
érintésre sajogni kezd az emlékezet
 
gyulladt foggyökere. A barna-sárga
romlás kikezdte tárgy mind egy-egy ablak
a még hibátlan múltra. Őrizni legalább a
roncsokat – ha a fájdalom maradt csak,
 
hát akkor azt, és legalább amíg
a pusztulás szabott útját bejárja…
Vagy láng és füst, aztán az ég, a szív
derült, érzéstelen amnéziája…?