Az ókori és középkori kultúrákban – ahol az éjszaka és a nappal közötti különbségtétel sokkal fontosabb volt, mint a mesterséges fényt használó kultúrákban – az órák számozása a napfelkeltével kezdődött. A napfelkelte volt az első óra kezdete, a dél a hatodik óra végén volt és a nap pontosan a tizenkettedik óra végén ment le.
Az ún itáliai időben az első óra naplementekor kezdődött (vagy a szürkület végén, azaz fél órával később, a helyi szokásnak megfelelően). Az órákat 0-tól 23-ig számozták. Pl. Luganoban decemberben a Nap 14:46 körül kelt fel és 19:23 körül volt dél, júniusban pedig 7:51-kor kelt, 15:55-kor volt dél. A naplemente mindig 24:00-kor volt. Az óráknak ez a számozása lehetővé tette, hogy mindenki könnyen leolvashassa az óráról, mennyi ideje van a munka befejezésére, mielőtt mesterséges fényt kellene használnia. Ezt a rendszert Itáliában vezették be a 14. században és a 18. század közepéig alkalmazták, néhány helyen a 19. század közepéig. Lengyelországban és Csehországban szintén használták a 17. századig.