Sziasztok,

Azt gondolom, hogy az a jó tanár, aki a megszerzett, lecsiszolt, tőkéletesített és folyamatosan bővülő, mindig újuló TUDÁST képes átadni a tanítványainak, és mindig szem előtt tartja azt, hogy ő csak közvetít, a tudás nem önmaga. Akiben mindig van annyi alázat, hogy tudja: ő csak Lámpás az Úton, de nem a Fény maga. Valamint tudja azt is, hogy a tanítót is tanítja a tanítványa! Aki olyan rugalmas marad élete végig, hogy képes bárhonnan tanulni, az a jó tanár, véleményem szerint.

Ám aki összekeveri a tanítást a kéretlen vagy kötelező észosztással, akinek nincs humorérzéke egy fikarcnyi sem (ami nagy baj, mert ez annak a jelzése, hogy nincs meg benne a kellő távolság és rálátás a dolgoktól, emberektől) aki durvul, különösen, aki a Tudással visszaél - például azzal, hogy a tudást eszközként használja a maga hatalmának és vélt felsőbbrendűségének bizonyítására, azaz végső soron a diák lealázására -, aki olyan merev lelkületű, hogy minden új dolog elől elzárkózik, - nos, az vajon hogyan lehetne jó tanár? Hogyan lehetne jó tanár az, akihez nem mer vagy nem képes odafordulni a tanítványa bármiféle gondjával? Vagy nemcsak gondjával, hanem pl. tehetsége első szösszeneteivel, zsengéivel sem? Aki versenyezteti a diákokat egymással, felkeltve és felszítva a féltékenységet, sebeket okozva az egyébként is nagyon sebezhető korban levő emberpalántáknak - az vajon milyen tanár? És milyen Ember?

És hogyan lehetne jó tanár az, aki nem ismeri fel és nem támogatja a Tehetséget - vagy nem akarja felismerni: önzésből, kisebbrendűségi komplexusaitól elborítva, vagy ostoba kényelemszeretetből?

Milyen tanár az, aki nem tudja, hogy nem csak a szigorúan vett tananyaggal, hanem önmagával, a teljes személyiségével is tanít? Volt egy bölcsünk, aki ilyesféle mondást hagyott az utókorra: "Ha a gyermeked szemébe nézel, önmagadat lásd benne". Milyen fokú önismeret és önkritika szükséges ahhoz, hogy egy tanár képes legyen a saját hiábáival szembenézni és azokon folyamatosan csiszolni és azokat ne máson verje le, ahelyett, hogy a problémáit megoldani igyekezne?

Mostanában kerültem olyan élethelyzetekbe, és értem meg annyira, hogy képes vagyok tiszta szemmel látni azt, hogy ki volt valaha jó tanárom és ki nem, kit hittem annak és kiről derült ki az évek folyamán, hogy nemcsak hogy tanárnak volt alkalmatlan, de embernek is szánalmas; a contrare: ki vagy kik voltak azok, akik megmérettek és nem találtattak könnyűnek. Akikől valóban egy éltre szóló, mélyen bensővé tett és tehető értékrend alapjait kaptam, és akikre halálomig mindig meleg szívvel fogok gondolni.

Azt gondolom, hogy különösen immáron felnőttként nagyon érdekes a maguk valóságában látni a régi dolgokat.


Sziasztok:

Winifred71