A "rendszerváltó"
Népszabadság • Ungváry Krisztián • 2007. július 24.
A Horn Gyula ki-nem-tüntetésével kapcsolatos megnyilvánulások arra utalnak, hogy a közvélemény-formálók nagy részének torz fogalmai vannak az MSZMP és Horn rendszerváltás körüli tevékenységéről.
A kitüntetés kérdése szimbolikus. Ha Horn Gyula megkapta volna az elismerést, ezzel az MSZ(M)P rendszerváltás körüli "érdemei" is elismerést kaptak volna, amiről az érintett 2002. július 5-én a Népszabadságban így nyilatkozott: "Tény, hogy elsősorban a hazai reformerők fogalmazták meg a rendszerváltás szükségességét. Azt, hogy az állampárti rendszer antidemokratikus és teljesítményellenes." Reformerők alatt Horn saját pártjának reformszárnyát értette: "Nem szívesen dicsekszem, de tény: mi voltunk azok, akik idejében felismerték a nemzet érdekeit és cselekedtünk. (...) Az új politikai elit tudatosan és nem az utca nyomására döntött úgy, hogy be kell vezetni a többpártrendszert."
Mintha a demokratikus ellenzék nem létezett volna! Mintha Magyarország nem baloldali - ugyancsak jelentős - része nem szorgalmazta volna a rendszerváltást! Horn ezzel a kirekesztő felfogásával nem áll egyedül. Az MSZP politikusainak jelentős része magát tartja a magyar baloldali progresszió örökösének, sőt ezt a progressziót jelöli meg nemcsak az MSZP, hanem az MSZMP valódi lényegeként is.
1989-ben az MSZMP KB ülésén azzal akarták elvenni Nagy Imre újratemetésének élét, hogy az eseményt a "megbékélés napjának" javasolták, 1956-ot pedig polgárháborúnak minősítették. 1956 forradalmárai szerintük ugyanazért a demokratikus szocializmusért küzdöttek, amelyért az 1989-es MSZMP. Kovács László ezt pontosan meg is fogalmazta: "a másik oldal tulajdonképpen ez az oldal". A reformokért küzdő MSZMP 1989-ben 1956 örököse volt. És akkor valóban nincs is másik oldal...
Az MSZP politikusainak a rendszerváltásban betöltött kulcsfontosságú szerepe tagadhatatlan. 1990 elejéig ők határozták meg az eseményeket. Ebből azonban önmagában még nem állapítható meg, hogy az MSZMP, illetve Horn szerepe pozitív vagy negatív. Ez a szerep akkor értékelhető reálisan, ha azt vizsgáljuk: miben kellett bátorságot és önállóságot tanúsítaniuk, mennyiben voltak hajlandók hatalmuk önkéntes korlátozására, és mennyiben tartózkodtak a nemtelen politikai módszerek használatától.
Ha így tesszük fel a kérdést, akkor lepleződnek le az MSZP politikusainak élethazugságai. Horn és társai legkésőbb 1986 körül észrevehették, hogy az államszocialista rendszer menthetetlen, s a Szovjetunió sem képes már arra, hogy meghosszabbítsa haláltusáját. Logikus módon ettől kezdve azzal foglalkoztak, miképp menthetik át politikai és gazdasági hatalmukat. Arról azonban szó sincs, amit Bauer Tamás állít (Horn Gyula és a állami kitüntetés, július 18.), hogy ennek érdekében bármikor szembefordultak volna mindazzal, amivel korábban karriert csináltak.
A magyar gazdaság állapotát jellemzi, hogy ebben az időszakban évi fél-egymilliárd márka nyugati hitelre volt szüksége a fizetőképesség és az ellátási színvonal megőrzése érdekében. Magyarország az 1980-as évek közepétől gazdasági értelemben a fő hitelező, az NSZK köldökzsinórján élt. Horn emlékirataiban maga is bevallja, hogy az NSZK pénzügyi segítsége nélkül "a magyar reformerők [értsd: az MSZMP], különösen az 1988-1989-es átalakulási szakaszban, nem maradhattak volna talpon." A hitelek nélkül Magyarországon azonnal 30 százalékos életszínvonal-csökkenés következett volna be, és ezt az MSZMP nem kockáztathatta meg. Ezek után az, hogy Németh Miklós és Horn Gyula "kiengedte" a keletnémet menekülteket, figyelembe véve, hogy biztosak lehettek a szovjetek csendes jóváhagyásában, nem nagylelkű gesztus, hanem minimálisan szükséges lépés volt politikai túlélésük érdekében.
Horn nem szívesen emlékszik vissza azokra a törvénytelen titkosszolgálati eszközökkel készített jelentésekre sem, amelyeket a BM az ő számára írt, és úgy tesz, mintha ezek megrendeléséhez neki, a Központi Bizottság tagjának semmi köze nem lett volna. Életrajzi könyve, a Cölöpök tanúsága szerint csak "ritkán" vetett egy-egy pillantást a tájékoztatására készült BM-anyagokra. Mintha ebből az következnék, hogy nem is volt köze az állambiztonsághoz. A III. Főcsoportfőnökség irataiból azonban más derül ki. Az 1989. május 15-i rendőr-főkapitányi operatív értekezleten például ő tartott politikai tájékoztatót. Horn mindent megtett azért, hogy az olvasó még a legkeményebb állambiztonsági akciókról is azt hihesse, hogy azok a szocialista progresszió eredményei. Az 1985-ös Európai Kulturális Fórumban játszott "progresszív" szerepéről így ír: "A kormány a vezetésemmel létrehozott egy operatív bizottságot, a KB érintett osztályai és a társminisztériumok képviselőiből. (...) A legnagyobb gondot szocialista szövetségeseink jelentették. (...) A magyar képviselők viszont toleránsak voltak, és ez egyaránt vonatkozott a külügy, belügyi vagy a kulturális tárca embereire."
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára által kiadott Ellenfórum 1985 című kötet bizonyítja, hogy az "operatív bizottság" elsősorban az emberi jogokon esett sérelmek eltussolására jött létre. Az Európai Kulturális Fórum lezárulása az ideiglenes "liberalizmus" végét is jelentette: Lezsák Sándort például kirúgták az állásából, mivel egy október 22-i rendezvényen magnóról lejátszatta Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét.
Horn szemérmesen egy szót sem ejt arról, hogy az a párt, amelynek ő KB-tagként és kormánytagként a vezetői közé tartozott, hogyan privatizálta a vagyonát 1988-1990 között, holott ezért ő is politikai felelősséget visel. Kitüntetésének szorgalmazói is mélyen hallgatnak erről, és a közvélemény már elfelejtette, hogy az MSZMP 1989 folyamán 17 vállalatot "gründolt", melyeknek átadta értékesebb ingatlanjai kezelői jogát, és amelyekkel sajátos privatizációs tranzakciókat hajtott végre. Ugyanezt tette a KISZ, az MHSZ, a Béketanács és más MSZMP-s alszervezetek. A különböző korrupciós ügyek (Next-2000, Cimbriana, KISZ-székház stb.) ma már a jótékony feledés homályába vesznek.
Horn Gyulának és társainak történelmi szerencséjük volt. A pártállam összeomlása nem járt együtt hatalmuk megszűnésével, rövid szünet után ismét lehetőséget kaptak az ország kormányzására, s azok, akik a diktatúrát működtették, még a politikai felelősségre vonást is elkerülték, annak ellenére, hogy korábbi vétkeiket a párt és az állami vagyon széthordásának tolerálásával tetézték. Hornt német partnerei ráadásul még különféle kitüntetésekkel is elhalmozták, pusztán azért, mert épp ő állt azon a helyen, ahol a vasfüggönyt bontani kellett. A békesség kedvéért mindezek felett még napirendre lehetne térni. Ma már talán az sem érdemel sok szót, hogy Horn pufajkás múltját bátyja megölésével magyarázza, miközben az iratok egyértelműen mutatják, hogy már egy hónappal korábban is a megtorló egységeknél szolgált. De a demokrácia eszményeinek meggyalázása nélkül nem lehet kitüntetni egy olyan politikust, aki most is azt állítja, hogy a pártállam fegyveres megtorló szervezete, melynek tagja volt, "csak a törvényes rendet védte".
Afölött sem lehet napirendre térni, hogy ehhez a gyalázathoz a magyar értelmiség és közélet nagyjai fonnak glóriát. Gerő András szerint (Akarta, megkapta, július 14.) 1956 "erőteljesen tartalmazott polgárháborús elemeket", mert "magyarok öltek magyarokat". Csakhogy nincs még egy forradalom, amelyben ez olyan kevés esetben fordult volna elő, mint 1956-ban!
A nyílt hamisítások eltűrése, sőt kitüntetéssel való honorálásának szándéka logikus folyamat. A hazugság intézményesen beépült a magyar politikai életbe. Gerőnek és Bauernek értelmiségiként nem kellene egy ember élethazugságait tolerálható politikai véleménynek tartania. Az MSZ(M)P saját szempontjából kiválóan vezette le a rendszerváltást. Horn a hatalomátmentés szimbolikus alakjaként születésnapja alkalmából bízvást meg is érdemli a kitüntetést. A pártjától. De nem a nemzettől.
A szerző történész
http://www.nol.hu/cikk/457435/
