Talán nem veszi zokon Csejtei Dezső és Juhász Anikó, hogy az engedélyük nélkül teszem közzé írásuk egy részét, de mivel a gondolat (és az érték) örök, tiszteletem jeléül teszem. Immár sokadszorra:

" „Ha végre eljön a halál…, akkor e halál mint vágyva vágyott megváltás üdvözölve lesz, s fogadva örömmel. Vele itt, másoktól eltérően, nem csupán a jelenség ér véget; hanem maga a lényeg is felszámolódik, amely itt a jelenségben s általa már csak gyengén létezgetett: s most ez utolsó romlatag kötelék is szétszakad. Annak számára, aki így végzi, véget ért a világ is."

„Annak számára, aki így végzi, véget ért a világ is." Schopenhauer ebben a mondatban a halál misztériumának egyik legfőbb eleméről lebbenti fel a fátylat. Miről is van szó? Arról, hogy a halálban, saját halálunkban nem is az a leginkább megrendítő, hogy mi távozunk a világból, itt hagyjuk ezt, hanem az, hogy a világ - a maga végtelen sokszínűségével - itt marad, és a végtelen történet tovább történik, de immáron nélkülünk. Sajnáljuk itthagyni, színhelyeivel, szeretteinkkel együtt. Ha viszont - valamilyen mély, meditatív világ- és emberismerettel - sikerül elérnünk azt, sikerül felismernünk, hogy a világ már nem nyújt számunkra újat, nem hoz meglepetést, akkor könnyebb szívvel intünk búcsút neki. Ha eljutunk a belátás ama szintjére, hogy elmondhatjuk: tudjuk, hogy hányadán is állunk a világgal, a többi emberrel és saját magunkkal, ha tudjuk, hogy mostantól kezdve lényegileg nincs új a nap alatt, s ha a történelem hosszú szalagját - a benne ténykedőkkel - úgy össze tudjuk csukni, mint valami régi távcsövet, akkor kialszik bennünk minden képességek legmozgékonyabbika is: a kíváncsiság. Megszűnik előttünk a jövő misztériuma, mert tudjuk, hogy már itt van. Nem furdal majd bennünket a kíváncsiság, hogy vajon kik fogják megnyerni a következő választásokat, mert tudjuk, hogy ugyanazok, akik mindig: jó és kevésbé jó emberek. S nem érdekel bennünket az sem, hogy halálunk után mondjuk tíz hónappal miről írnak majd a lapok, mert már azelőtt ismerjük tartalmukat, mielőtt megírták volna őket.

S a világfolyamat egy pontban való egybelátásának képessége nemcsak kevesek számára adatik meg, hanem mindenki előtt nyitva álló lehetőség: egyes-egyedül attól függ, hogy képesek vagyunk-e meglátni a lényeget.

Aki igen, annak egybehajlik a két oldal, s teljessé válik a megszűnés, a teljes megszűnés követelménye, amiről e kis írás elején már szóltunk: az halálában nemcsak önmagaként fog sírba szállni: sírba száll vele maga a világ is."

Az egész esszé:

http://epa.oszk.hu/00600/00689/00004/csejtei.html