ANTOLOGIA HUMANA-

Ötezer év bölcsessége.

 

(Előszó)

 

" A megtett útról a külső történet semmiféle képet nem nyújt, nem is tud nyújtani és nem is nyújthat. A megtett utat csak jelképesen lehet ábrázolni. Jelképesen- zeneileg. A zene az a titok, amelynek segítségével megértem, hogyan tudnak azonos témák mellett mégis mindíg mást és mást hallani. A hallható témák ugyanazok, ugyanazok fognak maradni és nem is változhatnak meg sohasem, de mindíg más és más hangnemben, más variációban, más ritmikus képletben és időmértékben jelentkeznek: egyre újabb és újabb megfordításokban, kombináciokban, más kísérettel, más szólamban, másképpen harmonizálva-, s mialatt a milliárdszólamú fúga ünnepélyesen a végkifejlet felé hömpölyög, s mialatt a várakozás, a feszűltség egyre nő s az izgalom egyre nagyobb, a zene már sajátságos sejtető eszközeivel jelzi a lépést, a kiegyenlítődésre utalni tud, a végső célt érezteti s arra előkészít. Csak a zenei jelképek által juthatunk tapasztalathoz, arra vonatkozólag, hogy a világtörténet milyen szakaszában vagyunk. Csak a zenei jelképek által szerezhetünk tudomást arról, hogy az emberi lét nem halad és nem fejlődik, hanem rejtélyes módon szüntelen átlényegülésben örvényszerüen kavarog és önmagában a végső megoldást forralja. Csak a zene nyújt fogalmat arról, hogy a változás nem mérhető, mert az nem egyenes vonalban történik, hanem a számok rendje szerint. De nem az évszámok, hanem a zenébe rejtett metafizikai aritmetika haladványai szerint.

....................................

Az egész roppant szimfóniának tulajdonképpen egyetlen főtémája van. A téma végtelenűl egyszerü. Az egész ennyi: embernek lenni. Mintha közülünk még senki sem lenne az. Mintha embernek lenni csak szeretnénk, s mintha most csak feltételezett emberi létünk előlegéből élnénk. Különös lények!

Az állatvilágtól, ugyanúgy a szellemektől végzetes elszakadásban, egyedül, egymagunkban élünk, a rokonságot nem tartjuk sem lefelé, sem felfelé, de azt a lényt, aki szívünk mélyén igazán mi emberek vagyunk, nem tudtuk elérni és megvalósítani.

Senki közülünk nem él a mának és a mában és a pillanatban. Mindnyájan ma, a holnapot éljük- holnap: a holnaputánt. Sorsunkat a jövőbe vetjük: azt hisszük, holnap érünk el oda, ahol aztán már igazán el lehet kezdeni élni. Mert azt senki nem gondolja komolyan, hogy amit ma csinál, az teljes értékü élet. Az el nem ért emberi lét felé való szüntelen sietésbe és gondba vagyunk beágyazva."

 

(Hamvas Béla, 1946)