"Napjaink feministája túl sok mindent akar. Férfimódra akar karriert, női módra családot akar, meg figyelmességet a férfiaktól."

Azt hiszem, a liberalizmus átka ez az atomizálódás.

A túlfejlesztett önállóságé, amelybe már egyetlen társ sem "fér bele", csak az EgyÉn.
Törvényszerű hát, hogy az egyetlenben-önmagában próbálja megvalósítani a mindent.
Egyedül akar Egész lenni a Fél.
És ez az időosztásos módszer, amit említettél - X-évig karrier/Férfi, és aztán Y-évig családanya/Nő fizikai lehetősége (sőt, manapság a kikövetelése!) el is hiteti vele, hogy lehet...
Szerintem károsodás nélkül nem lehet. Sem tíz-húsz évig, sem csak rendszeresen "napi nyolc"-ban. Tiszta skizónevelde. Vagy mi.

Aki pedig egymagában akar férfi és nő is - egyszerre önmaga, és önmaga ellentéte, "valóban minden" - lenni... nos, az nagyon, de nagyon bolond.


"S ha véletlenül szerencsétlen pasi nem tudja kitalálni, mi a feministáskodó nő elvárása vele szemben, akkor természetesen a pasi a rossz, az alávaló szemét."

Hát még ha a pasi véletlenül vetélytársnak - szintén pasinak - nézi a feministát, mert mondjuk az az ő szerepére pályázik (oszt tényleg).
Azt úgy van vele, hogy "hamá' az is pasi (mer' annyira az akar lenni, ugyi...), oszt' harcónni akar... akkó' legyen harc!"


Azért, ha már szerepek/melók szabadságáról beszélünk...
Kíváncsi lennék, hány rendőrfeleség gondolná úgy, hogy szívesen lenne maga is rendőr... vagy hány katonafeleség katona?
Arra is, hogy mit mondana nekik a férjük?
Azt, hogy "hát gyere édes, szíved joga", megminden, vagy azt, hogy "neked az a meló nem való"?

Melyiket mondja a KÖZÖNYÖS, és melyiket az, aki SZERET?

És melyik mondHAT egyáltalán igazat? Aki nem mond semmit, vagy aki a legtöbbet szeretné mondani?

Napjaink liberalizmusa nem más, mint a közöny.
Az a közöny, amely a szerelem ellentéte...
Nem tudom; ki, hogy van ezzel, de én szeretek szeretni.