pár részlet "Az idomított férfi"-ból: (Esther Vilar; 1973.)

"Bármilyen munkát végez a férfi - számokat ad össze, betegeket gyógyít, autóbuszt vezet vagy céget igazgat -, mindenütt része egy gigantikus, kérlelhetetlen rendszernek, amelynek célja, hogy mértéken felül kizsákmányolja, és a férfi élete végéig ki van neki szolgáltatva.

Lehet érdekes számokat összeadni és összegeket egymással összehasonlítani - de meddig? Egy egész életen át? Bizonyára nem. Talán óriási érzés egy autóbuszt végigvezetni egy városon, de vajon akkor is, ha éveken át, nap mint nap ugyanazt a buszt, ugyanabban a városban, ugyanazon az úton vezeti az ember? És bizonyára izgalmas, hogy az ember egy nagy cég sok alkalmazottja felett uralkodik. De mi történik, ha rájön, hogy ebben a helyzetben sokkal inkább fogoly, mint uralkodó?

Vajon ugyanazt játsszuk felnőttkorban, mint amit gyermekkorunkban játszottunk? Nyilván nem. És amikor gyermekek voltunk, akkor sem játszottuk mindig ugyanazt a játékot, csak annyi ideig játszottuk, amíg kedvünk volt hozzá. A férfi pedig olyan, mint a gyermek, akinek állandóan ugyanazt a játékot kell játszania. Hogy miért, az nyilvánvaló: amint jobban dicsérik egyik játékáért, mint egy másikért, arra specializálja később magát, és kitart mellette, mert ahhoz "tehetsége" van, és azzal keresi a legtöbbet. Tehát egy életen át erre lesz ítélve. Ha az iskolában jó számtanos volt, egész életét számolással fogja tölteni - könyvelő lesz, matematikus vagy programozó -, mert ezen a területen tudja a maximumot teljesíteni. Számolni fog, gépeket kezel, táblázatokat készít, és soha nem lesz joga azt mondani: "Most elegem van, keresek valami mást!" A nő, aki kizsákmányolja, nem fogja megengedni, hogy valóban keressen valami mást. Lehet, hogy a nő buzdítására a számtáblázatot készítők hiearchiájában gyilkos harcok árán fel tud emelkedni, cégvezetővé vagy bankigazgatóvá küzdi fel magát. De nem túl magas az ár, amelyet a fizetéséért ő fizet? A férfi aki megváltoztatja az életmódját, tehát foglalkozását (mert a férfi számára az élet és a munka ugyanaz), megbízhatatlannak számit. Ha többször is változtat, a társadalom kiveti magából és magára marad. Mert a társadalom az annyi, mint a nők.

Egy ilyen következménytől való félelem feltehetően nagy lehet; különben elképzelhetetlen volna, hogy egy orvos, aki gyermekkorában lelkesen ebihalakkal, befőttesüvegekkel bíbelődött, egész életét azzal töltse, hogy undorító keléseket vágjon fel, emberi váladékot vizsgáljon és éjjel-nappal olyan emberekkel foglalkozzék, akiknek a külsejétől mindenki más elmenekülne? Vajon a zongoraművész, aki ugyanolyan gyerek volt mint a többi, és csak kedvére muzsikált, hajlandó volna ezredszer eljátszani azt a bizonyos Chopin-nocturne-t? Vagy az a politikus, aki annak idejében az iskolában rájött egy pár trükkre, amelyekkel embereket irányítani lehet, és ezeket jól alkalmazta, belenyugodna, hogy felnőtt korában beosztott funkcionáriusként évtizedeken át ismételgesse ezeket a semmitmondó frázisokat, hogy mindig ugyanazokat a grimaszokat vágja, és elviselje ezt a borzasztó fecsegést egy épp olyan beosztott rivális szájából? Valamikor másfajta életről álmodozott! És még ha ezen az úton egy nap az Egyesült Államok elnökének is választják meg: nem fizetett egy kicsit sokat ezért az állásért? Nem, alig hihető, hogy a férfiak szívesen teszik azt, amit tesznek, hogy nem vágynak valami változatosságra. Azért teszik, mert erre idomították őket: egész életük idomítási mutatványok sorából áll. Az a férfi, aki már nem tudja a mutatványát, aki kevesebb pénzt keres, "kudarcot vallott", és mindent elveszít: feleségét, családját, otthonát, életének értelmét - mindenfajta biztonságérzetét. "

"A nők választhatnak, és ettől behozhatatlan fölényben vannak a férfiakkal szemben: minden nő eldöntheti, hogy a férfi életmódját választja-e, vagy ostoba, élősködő luxusbaba lesz - és mindegyik nő a második lehetőséget választja. A férfinak ilyen választási lehetősége nincs. Ha a nők úgy éreznék, hogy a férfiak elnyomják őket, akkor gyűlölnék, vagy félnének tőlük - amint ezt az elnyomottak általában teszik -, de a nők sem nem gyűlölik a férfiakat, sem nem félnek tőlük. Ha a férfiak nagy tudása megalázná őket, akkor már igyekeztek volna utánozni azt, hiszen erre minden lehetőségük megvan. Ha a nők nem éreznék magukat szabadnak, akkor legalább most, ebben a kedvező történelmi helyzetben végre megszabadulnának elnyomóiktól.

Svájcban (a világ egyik legfejlettebb államában, ahol a nőknek röviddel ezelőttiig nem volt választójoga) az egyik kanton megszavaztatta a nőket arról, hogy bevezessék-e a női választójogot. A többség ellene szavazott. A svájci férfiak meg voltak döbbenve, és azt hitték, hogy ez a méltatlan viselkedés évszázadok óta tartó gyámkodásuk következménye. Nagyot tévedtek: a nő egyáltalán nem érzi, mintha a férfi gyámkodna felette. A neme közötti kapcsolat egyik elszomorító igazsága egész egyszerűen az, hogy a nők világában a férfi gyakorlatilag nem létezik. A férfi nem elég fontos a nőnek, hogy fellázadjon ellene, hiszen a tőle való függőség csak anyagi, bizonyos értelemben "fizikai" jellegű. Olyan mint a turista függősége a légi társaságtól, a vendéglős függősége a kávéfőző géptől, az autóé a benzintől, a televíziókészüléké az áramtól. Az ilyen függőségek nem okoznak lelki kínokat. Ibsen, aki ugyanabba a tévedésbe esett, mint a többi férfi, vette magának a fáradtságot, hogy Nóra című darabjával felszabadítási manifesztumot írjon minden nő számára. De a darab 1880. Évi bemutatója csak a férfiakra gyakorolt sokkhatást. A férfiak ekkor megesküdtek, hogy még elszántabban fognak harcolni a nő emberhez méltó életkörülményeiért. "

"Érthetetlen és megbocsáthatatlan viszont, hogy az értelmiségi nők, akiknek módjában áll a dolgot a női oldalról, tehát egészen más szemszögből megítélni, kritika nélkül csatlakoztak ehhez a nézethez. Ahelyett, hogy azt mondták volna: "Nagyon szép, hogy ilyen véleményetek van rólunk, de valójában egészen mások vagyunk, mint amilyennek láttok minket - egyáltalán nem érdemeltük meg sem a részvéteteket, sem a bókjaitokat", így szóltak: "Tisztelet és becsület a belátásotoknak, de mi nem csak annyira vagyunk szánalomra méltóak, elnyomottak és kizsákmányoltak, amennyire ti gondoljátok, hanem még sokkal szánalomra méltóbbak, elnyomottabbak és kizsákmányoltabbak vagyunk, mint amennyire a ti férfiagyatok ezt egyáltalán el tudja képzelni!" Az értelmiségi nők, akik nemük nevében büszkélkedhetnek azzal a kétes dicsőséggel, hogy az emberiség történetének legrafináltabb rabszolgatartói, a nőket értékük alatt adták el, és kiszolgáltatták őket a férfiak jótékonykodásának. A zsarnok férfi és áldozata, a nő - a férfiaknak ez természetesen hízelgett, mert idomításuk alapján a zsarnok megnevezést bóknak tekintik, és örömmel elfogadják a nő nők által alkotott meghatározást, amely megegyezett az övékével. "

"Így van ez sajnos a mai napig. Noha a nőknek, jobban mint valaha, alkalmuk van saját folyóiratokban, saját újságrovataikban, saját rádió- és tévé-programjaikban önmagukról minden véleményt nyilvánosságra hozni, semmi egyebet nem tesznek, mint hogy állandóan újra kérődzik a férfiak véleményét a nőkről, legfeljebb új részletekkel tarkítva azt. Ahelyett, hogy híveiknek megmagyaráznák, milyen szánalmas, nyomorult társaságot képeznek, a női méltóság tetőfoka számukra az, hogy visszautasítják a melltartók és hüvelyspray reklámozását; a női eredetiség tetőpontját akkor vélik elérni, ha a Playboy mintájára a női képes újságot egy meztelen férfi képével illusztrálják.

Ezért bukott meg megint a női felszabadítási mozgalom: az ellenség, amely ellen harcba indult, voltaképpen barátokból állt, és a valódi ellenséget nem fedezték fel. A nemek szolidaritásának megrögzött elképzelése, (amely itt legjobb esetben az agy kartellel való szolidaritást jelenthetné) a nőket megint rossz stratégiához vezette. Nem vették észre. A segítséget a harcban majdnem mindig kizárólag férfiaktól kapták, de minthogy abban a tévhitben élnek, hogy a férfiak üldözik őket, az utóbbiak engedékenységét összekeverték a saját erejükkel, és csak annál hangosabban kiabáltak mindenfélét ellenük. S mégsem haragudott rájuk senki: A New York Times-tól, a Christian Science Monitorig, a Playboytól a Newsweekig, Kissingertől McGovernig - mindenki felkarolta a Women's Liberation mozgalmat. Senki sem tüntetett ellenük, senki sem akadályozta meg őket a tüntetésben - és noha tagjaik a férfiak semmiféle rágalmazásától nem riadtak vissza, sem a kormány !sem az FBI Szövetségi Nyomozóiroda nem üldözte őket. "


"Mi a szerelem?

A nő úgy idomítja a férfit, hogy az nem tud nélküle élni, és mindent megtesz, amit a nő tőle kíván. Az életéért küzd, és ezt szerelemnek nevezi. Vannak férfiak, akik öngyilkossággal fenyegetőznek, ha az imádott nő nem hallgatja meg őket. Az öngyilkosság számukra nem jelent kockázatot: nincs vesztenivalójuk.
De a nő sem tud a férfi nélkül létezni, mert magában olyan életképtelen, mint a méhkirálynő. Ő is az életéért harcol, és ő is szerelemnek nevezi ezt. Mindkettőnek szüksége van a másikra, és úgy tűnik, hogy legalább egy közös érzés mégis csak összefűzi őket. A baj csak az, hogy ennek az érzésnek az oka és a lényege, valamint a következményei is teljesen mások a férfinál, mint a nőnél.
A nő számára a szerelem hatalmat, a férfi számára behódolást jelent. A nő számára a szerelem ürügy a kereskedelmi kizsákmányolásra, a férfi számára rabszolga életének érzelmekkel átitatott alibije. Szerelemből a nők olyasmit tesznek, ami hasznos nekik, a férfiak olyasmit, ami árt nekik. A nő "szerelemből" nem dolgozik a házasság után, a férfi, ha megnősül, "szerelemből" kettő helyett dolgozik. A szerelem mindkét fél számára harc a túlélésért. De a túlélés csak az egyiknek győzelem, a másiknak vereség. A sors iróniája, hogy a nők a legnagyobb nyereségeikhez a legnagyobb passzivitásuk révén jutnak, és hogy a "szerelem" szó, a férfi legkíméletlenebb átejtése ellenére is az önzetlenség glóriáját vonja a fejük köré.
A "szerelemmel" a férfi elködösíti gyáva öncsalását, és elhiteti magával, hogy a nőért és annak túszaiért elszenvedett értelmetlen rabszolgasora becsületbeli ügy, amelynek magasabb értelme van. Meg van elégedve a szerepével, rabszolgaként elérte vágyai netovábbját. És minthogy a nő amúgy is csak profitál ebből a rendszerből, semmi sem fog megváltozni; a rendszer ugyan korrupcióra kényszeríti a nőt, de ezen senki sem ütközik meg. Amíg ezzel a csereáruval minden mást meg tud kapni, a nőktől semmi mást nem szabad elvárni, mint szerelmet, a rabszolgává idomított férfi pedig minden erőfeszítésével mindig csak olyat fog elérni, ami az idomítás vonalán fekszik, előnyöket soha. Egyre többet fog teljesíteni, és minél többet teljesít, annál jobban eltávolodik tőle a nő. Minél jobban közeledik, dörgölőzik a férfi, annál igényesebbé válik a nő. Minél hevesebben kívánja, annál kevésbé kívánja őt a nő. Minél több komforttal veszi körül, annál jobban elkényelmesedik, annál ostobább és embertelenebb lesz, a férfi pedig egyre magányosabb.
Az idomításnak és kizsákmányolásnak ebből az ördögi köréből csak a nők tudnának kitörni. Ezt azonban nem fogják megtenni, mert erre nincs ésszerű okuk. Érzéseikben végképpen nem szabad reménykedni. A nők jéghidegek, és nem ismerik a részvétet. A világ tehát egyre mélyebben fog süllyedni abba a giccsbe, abba a barbárságba, abba a gyengeelméjűségbe, ami a nőiesség lényege."



kedves hölgyeim, ezt egy NŐ írta. hiszen a nők világába csak egy nőnek van betekintése, férfinak nincs.
és mindenki gondoljon azt, amit akar.