Nagyon......helyzetbe kerültem. 2 évvel ezelőtt barátnőm 8 hónapos kisfiáról kiderült, hogy gerincvelői daganata van. Ha időben észreveszik, akkor tokkal ki lehetett volna venni. Természetesen voltak jelek, sokféle. Hosszú történet. Még én is hamarabb észrevettem a bénulást pl., mint az ortopéd!!!! orvos. De elhessegettem a rossz érzést, nem akartam pánikot. Azzal nyugtattam magam, hogy kengyelben volt sokáig, mikor velem megnézették a csípőjét előtte 2 hétig kórházban kezelték, csak feltűnt volna vkinek, hogy gond van.

A lényeg: perelnek. Engem tanúskodni hívtak. Természetesen igent mondtam. Olyan, mintha gyónni készülnék. A bűntudatom örökre megmarad, mert ha mondjuk szólok és nem nyugtatgatom...De most ezt nyíltan elő is kell adnom. Azoknak az orvosoknak a szemébe nézve, akik tavasszal Zorkát is kezelték.

Teljesen igazuk van, hogy megpróbálnak "elégtételt" venni, de én most félek. Az érzelmi részétől leginkább. Akkoriban, mikor Pesten a neurológus azt közölte velük ordítva, hogy miért nem vitték előbb, most már menthetetelen...rettenetesen magam alatt voltam. Még Zádorral pocakosan, de minden pillanatban rájuk gondoltam hetekig, hónapokig.