Állunk a magány közepén. Élményeink, gondolataink, tapasztalataink - tehát mindazok, amelyek egyénivé tesznek - nem hatolnak át az interszubjektivitás küszöbén. Egyéniségünk radikálisan elszigetel a többi egyéniségtől; és mélységes egyedüllétbe, magányba taszít. A problémáink csak a mi problémáink, senki nem láthat bele és ez növeli a magány szomorúságát. A nehéz percek még nehezebbek, mert ekkor szembesülünk radikális magányunkkal.
A szomorúság által átjárt magányból menekülni, annyit tesz mint a nyugalmas és békés egyedüllétbe visszahúzódni; vagy önmagunkat kiterjesztve - egyéniségünket feladva - a tömegbe involválodni. Ez utóbbi azonban mit sem ér, mert a nehéz percek idején még így is egyesül van az ember és szorong.

Nehéz az út a nyugalmas és békés magányhoz, mert fel-feltöri az emberi vágy. Az ösztönök uralta test eluralkodik az elme akaratán és irdatlan frusztráció keletkezik. Amikor a test vágyai és az elme akarata között feltámad ez a hézag, akkor az öndestrukció veszi kezdetét. Megjelenik az elmét és a testet figyelő tudatosság, amely nem tud dönteni a két oldal között és ilyenkor az önfelszámolás mellett dönt... De nyilvánvaló, hogy a probléma eliminálása, nem a probléma megoldása.
Az élet küzdés... de vajon miért? Erkölcsi megfontolások indulnak útnak... értelem kutatás veszi kezdetét... mindennek van egy oka és nem vagyunk hajlamosak elfogadni, azt a válszat, hogy 'csak'. Tehát az élet küzdés? De mi ellen és minek? Talán a mi ellent még ki-ki meg tudja magának adni, de kétlem, hogy a minek vagy miért kérdésre van értelmes válasz....