Pixy! Ez marhaság, amit írsz!


Bartók Béla

Magyarország jó sorsában éppúgy, mint balsorsában


Ellenfeleink szeretnek arra hivatkozni, hogy Liszt Ferenc még magyarul sem tudott. Nem veszik azonban számításba az akkori sajátságos magyarországi állapotokat, amikor egy Széchenyi István is németül és franciául írja naplóját, amikor egy Eötvös József is csak serdülő korában tanul meg magyarul. Liszt Ferenc anyanyelve német volt, hiszen édesanyja fiatalkorában nyilván csak németül tudott. Ha Liszt Ferenc Magyarországon maradhatott volna, és itt működhetett volna életének első felében, akkor kétségkívül ő is éppúgy megtanul magyarul, mint Eötvös József. De ilyesmiről akkoriban szó sem lehetett. Párizsba került, úgyszólván második anyanyelve lett a francia; sőt és ez a körülmény nagyon fontos és jellemző jobban tudott, jobban szeretett franciául beszélni, mint németül. Könyveit is franciául írta. Nyelvtudása alapján tehát franciának kellene minősítenünk, de ugyebár erre senki, még csak nem is gondol, mert Párizsban töltött ifjúságától eltekintve, kulturális szempontból nincs sok köze Franciaországhoz.

Élete delén hosszú ideig Németországban, Weimarban működött. De miért? Csupán azért, mert csak ott nyílt alkalma arra, hogy az akkori új zene érdekében propagandát fejthessen ki. És zeneműveinek stílusa? Ez mindennek inkább mondható, csak éppen németnek nem. Annak a túlzsúfoltságnak, nehézkességnek, ami a XIX. századbeli kimagasló német zeneszerzőknek műveire annyira jellemző, éppen az ellenkezője: inkább franciának mondható átlátszóság, világosság mutatkozik Liszt műveinek minden ütemében. Nyilvánvaló: ha valaki amellett kardoskodik, hogy Liszt nem magyar, akkor az kénytelen volna őt hazátlan nemzetközinek nyilvánítani. Mit mond azonban ezzel szemben maga a legilletékesebb személy, maga Liszt?

Köztudomású, hogy Liszt magát mindenkor, Magyarország jó sorsában éppúgy, mint balsorsában, állhatatosan magyarnak vallja.* Már pedig egy ilyen nagy művészi jelenségnek, mint amilyen Liszt volt, kijár a világ minden részéről, hogy ebbeli akaratát tudomásul vegyék, annak ne mondjanak ellent. Annál kevésbé, mert nincs is megfelelő tárgyi bizonyíték ellentmondásra. Liszt Ferenc magyarnak mondta magát: mindenkinek, magyarnak, nem-magyarnak egyaránt, kötelessége ezt a kijelentését tudomásul venni és abba belenyugodni.

Azonban [ ] vannak zenei közéletünkben nagy szerepet játszó, köztekintélynek örvendő férfiak, akik minden értékes újnak, ami a magyar zenében Liszt kora óta történt, ellenségei és legkonokabb tagadói. Akik a Liszt-hagyományok igazi követőinek, amennyire tőlük telik, kerékkötői. Akik akár mint szerzők, akár mint írók egész életük folyamán Liszt művészi elveinek legnagyobb megcsúfolói. Akik mindezeknek ellenére az ünneplő táborban farizeus módon hódolnak egy olyan művész emlékének, akinek egész élete folyása, egész működése, minden tette szöges ellentétben van az övékével. Ha valakinek, akkor ezeknek nincs joguk Liszt nevét hiába venni, legkevésbé pedig Liszt magyar voltára hivatkozni, magyar voltával hivalkodni!

* Számtalan ilyen értelmű nyilatkozata közül legyen szabad csak egyre hivatkoznom, arra a levélre, amelyet báró Prónay Gáborhoz intézett, s amelyet a Pesti Napló magyar fordításban 1862 novemberében közölt. Ennek a levélnek tartalmát közli az Akadémiai Értesítő XLV. kötete Berzeviczy Albert ig. és t. t., elnök beszédei, 303. lap, Budapest, 1935.

Liszt-problémák Székfoglaló a Magyar Tudományos Akadémiában (részlet), Liszt Ferenc Dante Könyvkiadó, Budapest, 1936.