Tara Bóruma Creative Commons License 2007.06.26 0 0 105
Kedves Brunnthaler, az idézet, amit nem találtál (legalább is az eleje): a végén van a név, ami érdekes egybeesés volt a korábbi nickeddel.


"A világ leghíresebb kristálykoponyája a felfedezőjéről kapta a nevét, Frederick Albert Mitchell-Hedges-ről (más források szerint Frederick Arthur Mitchell-Hedges). A férfi afféle Indiana Jones előkép volt a XX. század elején. A Ki kicsoda Nagy-Britanniában könyvben állítólag hosszabb cikkely foglalkozik vele, mint Sir Winston Churchillel.
Élete nagy szerelme a régészet volt, a hétköznapi városi létet túl unalmasnak találta, így expedíciókat szervezett a tengeren túlra, miközben gyémántkereskedelemből, tanításból, kalandjainak megírásából és újságírásból tartotta el magát. Karizmatikus személyiség volt, aki a szerencsejátéktól a mélytengeri halászatig mindent szenvedélyesen csinált. Egyéniségéhez érdekes adalék, hogy örökbefogadott – és nevére vett – egy árva kislányt, Anna Le Guillont. Anna gyakran elkísérte nevelőapját különböző kutatóútjaira, így neki is kijutott kalandokból.

Az 1900-as évek elején híre ment, hogy Brit-Hondurason (Közép-Amerikában, ma Belize) a dzsungelben romváros rejtőzik. Mitchell-Hedges expedíciót szervezett, és mivel szinte rögeszmésen hitt Atlantisz legendájában, úgy gondolta, ezen a helyen bizonyítékot tud szerezni a valamikori kontinens létére. Erre az útjára elkísérte Anna, valamint üzlet- és élettársa Lady Richmond-Brown.
Az expedíció kalandregénybe illő körülmények közepette érkezett célba, életben maradásukat az egyik helyi törzs segítőkészségének köszönhették. Hihetetlen nehézségek árán dzsungelirtásba kezdtek, az aljnövényzetet felégették, és szemük elé tárult egy – nagyobbrészt romba dőlt – ősi város. A látvány csodálatos lehetett: falak, lépcsők, kőrakások, kisebb lakóépületek, sírhelyek, és egy, a környező vidék fölé emelkedő, nagyjából harmincöt-negyven méter magas piramis. A várost Lubaantun-nak, Hullott Kövek Városának nevezték el.

Anna Mitchell-Hedges és a kristálykoponya

A továbbiakban Anna Mitchell-Hedges beszámolójára támaszkodom, mivel a legtöbb forrásban ez található, és némely szakértő véleményével szemben én elfogadom hitelesnek.
A feltárás nem hozott túl sok eredményt, egészen addig, míg egy forró délutánon, amikor mindenki a hőségtől elgyötörten aludt, Anna úgy nem döntött, hogy felmászik a piramis tetejére, mivel állítólag gyönyörű kilátás nyílik onnan. Igaz tilos volt az efféle akció, mivel a földrengések és erózió által megrongált építmény meglehetősen balesetveszélyesnek tűnt, de egy tizenhat éves lányt ez nem tudott visszatartani egy izgalmas kalandtól. A gondolatot tett követte, Anna nem sokkal később az épület tetejéről szemlélődött. A kilátás tényleg csodás volt, és ahogy nézelődött, a kövek közötti hasadékból csillogást látott kiszűrődni. Visszatért a szállásukra, és elmondta nevelőapjának, mit látott, ám ő nem adott hitelt szavainak. Ennek ellenére a másnap reggel Mitchell-Hedgest is a piramis tetején találta.
Közel három hétbe telt, mire ki tudtak emelni annyi követ, hogy hozzáférjenek a csillogó tárgyhoz. Anna a megtaláló jogán pontosan a tizenhetedik születésnapján ereszkedett alá a piramis belsejébe, felkapta a tárgyat, és már húzták is fölfelé. Amikor letörölték róla a port, kiderült, hogy egy teljesen átlátszó, hegyikristályból faragott, alsó állkapocs nélküli koponyát tart a kezében.
A Mitchell-Hedges kristálykoponya
A maják megőrültek az örömtől, megcsókolták a földet, egymást ölelgették, örömtüzeket gyújtottak, és napokig ünnepeltek. Mivel a munkát teljesen elhanyagolták, Mitchell-Hedges úgy döntött, a maja királynak adományozza a koponyát, tekintve, hogy az eredetileg is ezen nép tulajdonát képezte. Így aztán helyre állt a rend, bár az örömtüzek sokáig égtek a szobor körül. Pár hónap kutatás után előkerült az alsó állkapocs is, nem messze a koponya eredeti helyétől.
Amikor az ásatás véget ért, a maják odaajándékozták a kristálykoponyát a kutatónak, hálából a sok segítségért és emberséges bánásmódért, amiben az elmúlt években részesültek. A műtárgy így Angliába került, ahol Mitchell-Hedges gyakran mutogatta barátainak, és egész legendát szőtt köré. A Végzet Koponyájának (skull of doom) nevezte, állította, hogy ezzel hoztak halált ellenségeikre az ősidőkben a maja feketemágusok, és persze Atlantisz elveszett örökségének tartotta.
A háború alatt – állítólag – a németek megpróbálták ellopni a koponyát egy brazil múzeumból – bár arra nézvést, hogy hogyan került oda, semmilyen adatot nem találtam –, és ismerve a náci vezérkar okkult szimbólumok, ereklyék – és koponyák – iránti vonzódását, nem elképzelhetetlen a dolog. Ma már tudott tény, hogy a Gestapónak parancsba adták a kristálykoponyák felkutatását, és az sem titok, hogy Ausztria bekebelezése után az egyik bécsi múzeumban őrzött „Végzet Lándzsáját” Hitler rögtön Berlinbe vitette, a többi elrabolt műkincs közé. Nem zárható ki tehát, hogy a náci vezér a Mitchell-Hedges-féle kristálykoponyának is hasonló sorsot szánt.
Frederick Albert Mitchell-Hedges 1959-ben bekövetkezett haláláig a koponya az ő tulajdonát képezte, utána Anna örökölte. Anna Mitchell-Hedges Kanadában telepedett le, egy Torontó melletti kisvárosban, Kitchenerben élt 1996-ig. Unokaöccsére hagyta a koponyát, aki a mai napig tulajdonosa és gondviselője maradt a műtárgynak."

Forrás:
http://www.sfportal.hu/content/view/1218/96/1
http://www.sfportal.hu/content/view/1218/961/1/1/

van még tovább is a cikk, ha a lap alján a megfelelő helyre kattintasz, akkor mégy tovább.

Ez volt, amire utaltam. Ha megtaláltad volna, akkor értetted volna az utalást, remélem így már sikerül.

A megjegyzésednek nincs érvénye, mert én vártam a 92-esre a választ, de nem jött, amiért nem értetted meg. Merthogy nem tudtad megnyitni a vonatkozást (kis trükkel meglehet egyébként). Így aztán nem válaszoltál. Így aztán én sem válaszoltam viszont. Akkor most én voltam megakadva?

Na látod.
Előzmény: Brunnthaler (104)