Szerintem egy fontos szempont ebben a vitában - és ezt nagyon ritkán lehet hallani - hogy a Btk. a közegészségre veszélyes bűncselekmények között határozza meg a kábítószerrel való visszaélést. Azért büntetendő tehát Magyarországon a kábítószerek saját fogyasztás céljából történő tartása, mivel az veszélyt jelent a közegészségügyre. Önmagában ugyanakkor a közegészségügy veszélyeztetése nem jelent okot a tiltásra (sok egészségre veszélyes tevékenység legális), hiszen a büntetőjog ultima ratio jellegéből az is következik, hogy ennek a veszélynek el kell érnie azt a fokot, ami már nagyobb kárt jelent, mint a büntetőeljárás kárai, illetve a büntetésnek szükségesnek és arányosnak kell lennie az elérendő céllal - a közegészség védelmével.

De vajon mi a közegészség, amit védeni akarunk? A WHO definíciója szerint az egészség nem csupán a betegség hiánya, hanem a teljes fizikai és szociális jóllét állapota. A 90-es években az ENSZ WHO ottawai kartája tovább fejlesztette ezt az egészségfogalmat, és rámutatott, hogy az egészség nem lehet öncél, csupán eszköz a boldogabb élet megteremtésére. Az egészség megőrzésére legalkalmasabb eszközök között említi a megfelelő környezeti tényezők kialakítását, a kockázatnak kitett közösségek érdekérvényesítő képességének és a személyes ellenállási képességek fejlesztését. A közegészségügynek a karta szerint nem úgy kell működnie, mint a társadalmat felülről az egészségre leselkedő veszélyektől és betegségektől megóvó intézményrendszernek - hanem a társadalommal szorosan együtt dolgozó egészségmegőrző és nem elsősorban betegségelhárító struktúraként. A Nemzeti Drogstratégia szintén a holisztikus (tehát a teljes embert figyelembe vevő) megközelítést ajánlja a drogproblémák kezelése területén - ez pedig lehetetlen az ember (a droghasználó) teljes konszenzusa nélkül. Egyik dokumentum sem emeli ki a büntetőjog szerepét az egészség védelmében, bár kétségtelen, hogy vannak cselekedetek, amelyek önmagukban és nagy valószínűséggel olyan tetemes kárt okoznak a közegészségügyre, ami indokolja kriminalizálásukat (pl. ha valaki mérgező anyaggal szennyezett ételt árul a piacon vagy ha valaki kiskorúnak ad el valamilyen bódító szert).

A legtöbb esetben azonban a közegészséget veszélyeztető cselekedetek szankcionálására a szabálysértési eljárások megfelelő keretet biztosítanak. A tiltott magatartásokat két nagy csoportba lehet osztani: a malum per se (önmagában rossz) és a malum per prohibitum (rossz, mert tilos) csoportra. A malum per se bűncselekmények büntetésével kapcsolatban senkinek sem merülhet fel kétsége, ugyanis ezek közvetlen kárt okoznak egy másik személynek vagy személyeknek (pl. emberölés, rablás, testi sértés stb.) - ezen bűncselekmények közös vonása, hogy mindig konkrét áldozattal rendelkeznek. A malum prohibitum csoportba tartoznak azok a cselekedetek, amelyek önmagagukban morálisan nem tekinthetők elvetendőnek és nincs közvetlen áldozatuk - egyfajta társadalmi konszenzuson alapulnak. Ilyen például a KRESZ: önmagában a jobb- vagy baloldali közlekedésnek nincs erkölcsi tartalma, viszont ha valaki a szembejövő sávba átlép, azzal veszélyeztet másokat, ergo büntedendő. Ebbe a körbe tartozik a droghasználat büntetése is - a droghasználó ugyanis nem rendelkezik konkrét áldozattal. Míg a malum per se bűncselekmények legitimitását nem kell alátámasztani hatékonyságvizsgálatokkal, addig a malum prohibitum jogszabályok bevezetését gondos elemzéseknek és jól megalapozott érveknek kell megelőznie, és elfogadásuk után is folytoson monitorozásra és felülgondolásra szorolnak. A malum prohibitum törvényeknek csupán a szükségességi-arányossági elv szerint szabad korlátozniuk az alapvető emberi jogokat, amelyek jóval nagyobb súllyal esnek latba, mint a törvény által kitűzött elvárás vagy cél. A közegészségügy megóvása érdekében nem börtönözhetünk be embereket pusztán azért, mert egészségtelen (pl. mozgásszegény) életmódot folytatnak vagy egészségtelen tevékenységet folytatnak (pl. cigarettáznak), csupán arányos és szükséges szabályokat fogadhatunk el arról, hogy az ilyen negatív jelenségek visszaszorítását megkönnyítsük (pl. dohányreklámok korlátozása, iskolai testnevelés kötelezővé tétele stb).

A kábítószerhasználat büntetésére tehát a jogállamiság keretei között csak akkor lehetne mód, ha bebizonyosodik, hogy az adott tevékenység olyan óriási fenyegetést jelent a társadalomra, az alternatív módszerek a probléma kezelésére már annyira kimerültek, a büntetés prevenciós ereje pedig olyan hatékony és bizonyított, ami szükségessé teszi a büntetést, sőt, annak nem is a szabályértési, tehát enyhébb, hanem a legsúlyosabb, a büntetőjogi formáját. Erről azonban szó sincs: a drogok használata önmagában nem feltétlenül és még csak nem is többségében vezet komoly egészségkárosodáshoz, csupán a problémás droghasználati minták. Ezeknek a problémás droghasználati formáknak a megelőzésére és csökkentésére viszont rengeteg bizonyított hatékonyságú módszer létezik a drogprevenciótól az ártalomcsökkentésen át a rehabilitációig. A büntetőjog elrettentő erejét ugyanakkor nem csak hogy nem bizonyítja semmi, de az elmúlt évtizedek tudományos vizsgálatai éppen azt mutatták ki, hogy a szigorúbb vagy az enyhébb büntetőjogi szankciók, esetleg a szankciók hiánya vagy jelenléte önmagában egyáltalán nem befolyásolják komolyan a droghasználati trendeket.