Vendégségben Apróéknál
A Sebestyén család már soha nem kaphatja vissza a villáját
2007. május 24. 0:02


// <![CDATA[ var ord=Math.round(Math.random()*100000000); document.write(''); // ]]>
Magyar Nemzet
A villát, ahol ma a magyarországi miniszterelnök lakik, Sebestyén Aladár, a Weiss Manfréd Művek egyik igazgatója építtette 1936-ban, Grünwald Rózával kötött frigyének 25. évfordulója alkalmából. Az első világháborúban tanúsított hősiességéért többszörösen kitüntetett Sebestyén Aladárt először zsidó származása miatt lakoltatták ki a saját házából, majd az ötvenes években államosítás címszóval a Rákosi-féle népi demokrácia tette rá kezét a vagyonára.

Sebestyén István, az unokaöcs – aki most szólal meg először – kisgyermekként mindezt végigélte. Amikor gimnazista volt, még elmehetett vendégségbe nagybátyja egykori otthonába: akkor már az Apró família lakta a villát, és Sebestyén István éppen Apró Piroskával járt egy osztályba.

Sebestyén István Svájcban él, egy Genfben székelő nemzetközi szabványügyi szervezet vezetője. Ahogy emlékeit feleleveníti, utal arra is: számára ez a történet tipikus eset a sok közül, amelyben az állam először államosított, és utána úgy privatizált, hogy az államosítás okozta igazságtalanságokat gyakorlatilag nem orvosolta.

Sebestyén Aladár a harmincas években fogott bele a villaépítésbe. Az ingatlan tulajdoni lapja szerint a korábban még Rézmál dűlőként ismert Szemlőhegyi úton 25 ezer pengőért váltotta meg a 42. szám alatti telket, ahol egy főgimnáziumi tanár, egy színész és családjaik laktak. Ahogy Sebestyén István emlékezik, az eredeti tervek szerint nagybátyja szerényebb hajlékot szeretett volna – építészeti dokumentációk most is megvannak –, de felesége nagyobbra vágyott, és az ő kívánsága döntött. Így aztán egy hatalmas, elegáns kúria lett a végeredmény, amit a család egyedül nem is igen tudott belakni. A feleség, Grünwald Róza (akit mindenki csak Rózsi néninek hívott) egyik lánytestvére, Margit, annak férje, Schnitzler Sándor és fiuk, Palika is beköltöztek a házba, és még így is bőven elfértek. (Palika sorsa tragédiába torkollott: munkaszolgálatosként veszett oda valahol az orosz fronton.)

Sebestyén Aladár fia, György szerencsésebb volt. Szülei Svájcba küldték tanulni, 1935 táján szerzett mérnöki diplomát a nagy hírű zürichi műszaki egyetemen. Haza akart térni, de azokban az években akkora munkanélküliség volt a mérnökök körében is, hogy még Weiss Manfréd – apja munkaadója – magas összeköttetései ellenére sem tudott számára megfelelő munkahelyet szerezni. Ám mivel kitűnő szakember volt, több nyelven beszélt, végül is Angliában, a Philipsnél helyezkedett el mint röntgenmérnök, és közvetlenül a háború kitörése előtt kivándorolt Ausztráliába, Sydneybe. Amikor Magyarország és Nagy-Britannia hadiállapotba került, a lágert azért ő is megjárta: mint az ellenséges magyar állam polgárát először internálták, egy-két évre rá megkapta az ausztrál állampolgárságot. 1995-ben bekövetkezett haláláig Sydneyben élt.
Sebestyén Aladár és a rokonság mindössze 1944-ig élvezhette az egy élet munkájából felépített villát. Április 28-án, a német bevonulást követően a birtoklap szerint az ingatlant a faji törvények alapján nyilvántartásba vették, és Sebestyénéknek el kellett költözniük a budapesti gettóba. A várva várt felszabadulás életben találta mindnyájukat. A Szemlőhegy utcai villa azonban bombatalálatot kapott, a házban randalíroztak az oroszok is, a Sebestyén-kúria bútorai, műtárgyai megrongálódtak. Sebestyén István úgy emlékezik: még a hatvanas években is előfordult, hogy nagybátyja megtakarított pénzét arra fordította, hogy egy késsel széthasított, azóta őrizgetett flamand festményt restauráltasson.

A háború után a család fellélegzett: nekiláttak a ház renoválásának. Ahogy Sebestyén István mondja, nagybátyja sokszor dohogott: mire befejezték a munkát, el is vették tőlük a házat. Az ötvenes években jött az államosítás. Sebestyén Aladárt – miután kitűnő vezető volt – hagyták dolgozni. Szükség volt a hozzáértésére: a korábbi igazgató a Ferroglobus főosztályvezetője lehetett. A maga építette villában azonban nem maradhatott. A Szemlőhegy utcai ház akkor már három család lakhelye volt, ugyanis akkorra már Sebestyén Aladárné unokahúga is odaköltözött férjével, Flank Józseffel és két kislányukkal.

1952-ben azonban egyik pillanatról a másikra mindhárom családnak ki kellett költöznie. Abban szerencséjük volt, hogy az ingóságaikat magukkal vihették, nem úgy, mint a kitelepítettek. Csakhogy a Szent István körút 24. alatt kiutalt társbérletben, ahol kezdetben a három családnak élnie kellett, nem volt hely a villa összes bútorának. Sebestyén István szerint nagybátyja akkor a családon belül sok mindent elajándékozott a berendezésből és a festményekből. A társbérletben a három családnak volt ugyan saját külön hálószobája, de a nappali, a fürdő, a konyha közös volt. Ez az állapot maga lett volna a pokol, ha nem rokonokról van szó. A harmadik család Flank József feleségével és a két pici lánnyal tovább költözött a Tanács (ma Károly) körútra. Így sem lehetett könnyű, bár – Sebestyén István emlékei szerint – igazából a vidámság volt jellemző a Szent István körúti otthonra. A két férfi dolgozott, a nők pedig – testvérek lévén – ki tudtak jönni egymással a konyhában. Ám a villa elvesztését egyikük sem tudta kiheverni: egy életre szóló traumát jelentett, főleg Sebestyén Aladár felesége számára.

A kiürített régi lakásuk érdekes módon egy darabig üresen állt. Egy év elteltével aztán a Sebestyén-villába egy varrodát telepítettek. Sebestyén István emlékei szerint vagy húsz fiatalasszony dolgozott ott – ezt onnan tudja, hogy az ő családjuk is a környéken lakott, és a villa közvetlen szomszédságában lévő Fajd utcai óvodába járt, onnan közvetlen rálátása volt a villára. A varrodát egy-másfél év múlva felszámolták, a ház ismét üres maradt, de nem sokáig. 1955–56 táján jött az új lakó. Hogy mikor és ki, azt Sebestyén István sem tudja – ő 1953-ban kikerült az óvodából, és az Áldás utcai iskolába járt.

A közhiteles dokumentumokból nem deríthető ki, mikor került a Sebestyén-villa Apró Antal használatába. Annyi bizonyos, Apró – aki 1947–1948-ban a Dózsa György út 62. szám alatti lakásban élt – az államosítás idején már miniszteri rangban volt, s bár politikai karrierjében akadtak kisebb zavarok, ettől függetlenül kiérdemelhetett egy méltó lakot a Rózsadombon, a többi káder között.

Mint megírtuk, az Apró család a villát az 1956-ot követő megtorlás ítéleteiről elhíresült vérbíróval, Jahner-Bakos Mihállyal közösen lakta. A hátsó telekszomszéd Kádár János volt. 1995-ben Dobrev Klára, Apró Antal unokája, a jelenlegi miniszterelnök felesége a 159 négyzetméteres házrészt 23 évesen, egyetemistaként, egyedülállóként mint szociális bérlakást vásárolta meg. A tranzakció kevesebb mint kilencmillió forintjába került a családnak, de ennek csak tíz százalékát kellett készpénzben kifizetni. A többire 25 éves részletfizetési kedvezményt kapott a szociálisan rászoruló Dobrev Klára, akinek édesanyja a legfelsőbb üzleti elit tagja volt. Amint Dobrev Klára megszerezte a tulajdonjogot, az ingatlan hasznosítási jogát 16 millió forintért eladta a Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel közös családi vállalkozásuknak, a Fittelina Kft.-nek, majd indult az uszodaberuházás és a csillárlízing. Eközben Dobrev Klára édesanyja, Apró Antal leánya, Apró Piroska a vérbíró családjának 102 négyzetméteres tulajdoni részét vásárolta meg. Az ügy pikantériája, hogy Apró Piroska tulajdonjogi kérelme húsz nappal korábban érkezett be az önkormányzathoz, mint ahogy Jahner-Bakos Mihályné tulajdonjogát bejegyezték volna a nevezett önkormányzati ingatlanra.

Gyurcsány Ferenc 1996-tól lakik Sebestyénék egykori tulajdonában.

Sebestyén Aladár és családja – ahogy az unokaöcs feleleveníti – 1956 után már egyáltalán nem reménykedett abban, hogy valaha visszakapja otthonát. Ahogy meséli, a sors fintora, hogy gimnazistaként egyszer-kétszer vendégeskedett nagybátyja egykori házában, ugyanis Apró Piroska gimnáziumi osztálytársa volt. Persze hallgatott arról, hogy jól ismeri ezt a helyet.
Sebestyén Aladár 1981-ben, 97 éves korában halt meg. Felesége 1981-ben, 80 évesen hunyt el. Egyetlen fiuk a rendszerváltozáskor már nagyon beteg volt, az egykor elkobzott családi javaikkal kapcsolatos kárpótlással már nem akart foglalkozni: méltatlannak találta. 1995-ben ő is eltávozott az élők sorából. Sebestyén István azt mondja: ez a történet nem egyedi, nem a pénzről, hanem a morálról, az állam elmulasztott felelősségvállalásáról és az elmaradt igazságtételről szól.

Laczik Erika–Szarka Ágota