Ez egy kicsit nagy lélegzetvételű, de a legizgalmasabb személyiségű, agyonromantizált királyunk engem is megihletett. Előre is bocs, ha rossz.

MÁTYÁS

Babonázó szemek, aranybársony haj,
Omló göndör fürtjein koszorús babérral.
Magyar naptól barna bőr, olasz honi illat,
Asszonyszív mellette lázban ég és kínban.

Ki, hát -e férfiú, mesék vándor deákja,
Kinek sasorrán bukdácsol a napsugár?
Hatalmas harcos ő, ország katonája,
Bölcs, igaz, béketűrő is ha muszáj?

Büszke, bátor, szenvedélyes őre a hazának,
Halált megvető, sziklaszilárd király?
Honnan barbár ereje fekete hadának,
Emberi nagysága, mely az égre kiállt?

Bécsben Antikrisztust vártak megadván a várost,
Reszkedtek az urak, átkozódott mind,
S amint ő belépett: a nép megváltót kiáltott.
Cézárnak látták: s ő újra hitt.

Elhitte, hogy németek, csehek és morvák,
Magyar, olasz mind együtt él itt majd,
Virágzik egy erős Magyarország,
Az új Európa magvából kihajt.

Ám fülledt nyári estén, homlokán az ország ráncával,
Visegrád szép mívű ablakában üldögélve,
Szive gyermek lett megint, s a szabadság táncával
A szerelmet s a vágyat ünepelte.

Borbála szelíd szemeiben fürdött,
Beatrix puha kebleiről álmodott,
A régvolt szerető könnyes múltjával küzdött:
Lám a hódító díva nyert; az édes, az átkozott.

Az aranyhajú némber, a nápolyi démon,
Az apokaliptikus mély a bíborban,
A szeszélyes zsarnok, a mérges téboly,
A csalárd börtönőr: a titok a titokban.

Ujjaira fonja e férfi minden erejét,
Játszik vele, elcsábítja s eldobja olykor.
Ármány és gyermekvágy veszi el eszét,
Tombol, toporzékol, sír, könyörög, rombol.

Mátyás szerelmes, szerelmes, nagyon.
A pusztító vágy felemészti a fenséget.
A cézár fáradt, megtört szíve vajon
Meddig bírja e kevélységet?

Megértő atyaként csittítja, ringatja,
A kedvest, a szenvedő meddőt,
A megbánás könnyeit elaltatva
Szánja, dédelgeti a hiába vezeklőt.

Nem ad az ég gyermeket királynéjának.
Mátyás gyönge ficskája fattyú csupán.
Az atyai szív szomorú, marja bánat,
János, a törvénytelen nem lehet így király!

Hiába hát kincs és rang, korona és hatalom,
Mátyás lelkében a háború örök.
Hiába csendül fel várában a vigalom,
Békét szívének csak ágyú hoz, ha dörög.

Nagy vezér, jó király, meséink bajnoka!
Ember vagy csak, férfi, szerető és apa.
Bár elmossa alakod a történelem pora:
Corvin Mátyás, magyarjaid nem felednek soha!