Kedves Topictársak, végigolvastam az utóbbi kb. 1200 hsz-t és egészen elképedtem.

 

Nem is tudom, sírjak-e, vagy nevessek.

 

Nagyon szép, hogy számon kértek bizonyos illembéli és egyéb elvárásokat, de néha szvsz összekeveritek a valóban globálisan elvárt normákat a saját családi szokásaitokkal, pedig az utóbbiak nemigen kérhetők számon másokon. Arról nem is beszélve, hogy a szükség - pláne útközben - bizony törvényt bont, még alapvető illemszabályok tekintetében is.

 

Néha ijedezve gondoltam rá, miféle kemény kritikákat kapnék tőletek, csak mert egyes alkalmakkor az általatok univerzálisan érvényes normák helyett úgy viselkedtem, ahogy lehetett.

 

Persze, igaza van annak, aki elítéli, ha valaki strandpapucsban megy be egy templomba. Jószántamból én se tenném, de előfordult. Görögországból már csak egy napunk volt, de annak a felét még rászántuk egy kis kirándulásra Aeginán (=Aigina). Mármost, ott van egy Aphaia-templom: maga az álom, több ezer éves lego, még az illesztési bütyköket is tökéletesen kiképezték, mindez persze kőből, letisztult dór oszlopfőkkel, ahogy kell. Tiszta, átlátható, elegáns és nagyszerűen úgy kelti a szimmetria benyomását, hogy még csak véletlenül sem tökéletesen szimmetrikus. Évek óta fentem rá a fogam. Mit tesz a Fennvaló, az előtte való túrán olyan vízhólyagokat törtem a lábamra, hogy még strandpapucsról sem lehetett szó. És igen, mezítláb néztem meg a templomromot, és akkor mi van? Később a piacon is furán néztek rám, hogy olyan szegény vagyok, hogy még "cipőre se telik", de kilószám vásárolom a pisztáciájukat. Hát, igen, az ottani pisztácia mogyorónyi és a legjobb ízű, amit valaha ettem, szuvenírnek is mindenki azt kapott.

 

Ugyanígy szóvá tettétek az illemhely-használati mizériákat is. Igazatok volt elméleti és illemtani szempontból, de nem olyan tökéletes a világ, hogy mindig minden szabályt be lehessen tartani. A Louvre egyiptomi részlegének női WC-je legutóbb olyan volt, hogy nem hittem a szememnek. Mindenütt mocsok. Valaki effektíve ráállt a szerre, látszott a cipőtalpának a nyoma. A magam részéről bizony kimenekültem, vigyázva, hogy ne érjek semmihez. És bizony, előfordult, hogy már nem bírtam tovább, mert az x-edik helyen is efféle kép fogadott, és akkor bizony egy újságot tölcsérré csavartam, beletűztem az üres ásványvizes flakonba és a kiszélesedő végébe pisiltem. Nem volt más lehetőség, már muszáj volt. Volt olyan napunk, hogy csak este gondolhattam effélére, azóta is hálával gondolok a Montparnasse torony karbantartóira és takarítóira, mert hullafáradtan, sajgó talppal, koszosan, izzadtan  - egy patikatisztaságú illemhelyre eshettem be a torony felső szintjén. Alaposan meg is mosdottam, amennyire csak tudtam. Amikor a tiszta tartalékpólómban kiléptem, végre újra embernek érezhettem magam. Csak ezután tudtam foglalkozni a panorámával és a benti információs tapilapokkal.

 

Ugyanígy az étkezés. Senki se vitatja, hogy egy nép megismerésekor fontos, hogy érezzük a helyi konyhaművészet ízeit. De amikor Velencében odamentünk a Szt. Márk térre pitymallatkor, hogy lássuk, ahogy fellobban az oszloptetőn büszkélkedő oroszlán aranyszíne, s utána sorban felébrednek mind a színek a freskókon, akkor mégis, honnét kerítettem volna autentikus étkeket? Rajtunk kívül csak két álmos utcaseprőt láttunk egész Velencében. Akkor bizony nem volt más reggelire, csak otthoni konzervmájkrém az előző nap vett pizzaujjacskákkal, plusz ásványvíz.

 

Szóval, igazatok van, a világért se akarok én senkit neveletlenségre bátorítani. De kicsit több tolerancia bizony jól jönne. És bocs a hosszáért.

 

Csót:

b