Adam Michnik A két Lengyelország

2007. május 16. 19:44

 

Az Európai Parlament nemrégiben elítélte a lengyel kormányt, mert az megpróbálta megfosztani mandátumától Bronislaw Geremeket, az EP egyik lengyel képviselőjét. Geremek - a Szolidaritás volt vezetője, egykori politikai fogoly, aki külügyminiszterként levezényelte az ország NATO-csatlakozását - nem volt hajlandó aláírni egy újabb nyilatkozatot, miszerint nem volt a kommunista titkosszolgálat ügynöke.

Az EU-képviselők a lengyel kormány lépését boszorkányüldözésnek nevezték, míg maga Geremek az átvilágítási törvényt az állampolgári jogok ellen intézett fenyegetésként értékelte. Válaszként a lengyel miniszterelnök, Jaroslaw Kaczynski azzal vádolta meg Geremeket, hogy "kárt okoz hazájának", és "lengyelellenes ügyet farag" a kérdésből. Pontosan ezekkel a kifejezésekkel támadták Geremeket annak idején a kommunisták is, amikor az ő törvénysértéseik ellen emelte fel a szavát.

De mi is zajlik Lengyelországban, ahol egykor a kommunizmus bukása kezdetét vette? Minden forradalom két szakaszból áll: az első a szabadságért folytatott küzdelem, a második pedig az, amikor már a hatalomért folyik a harc. Az első szakaszban az ember lelke szárnyal - ez az időszak a legjobbat hozza ki mindenkiből. A másodikban a legrosszabb emberi indulatok szabadulnak el: az irigység, az intrika, a mohóság, a gyanakvás és a bosszúvágy.

 

A lengyel Szolidaritás szokatlan pályát járt be. Az 1981-ben kihirdetett szükségállapot nyomán a mozgalom a föld alá kényszerült, és hét évig illegalitásban, az elnyomás közepette működött, majd a gorbacsovi peresztrojkát meglovagolva 1989-ben lépett ismét a nyilvánosság elé. A kommunista uralomnak a kerekasztal-tárgyalások vetettek véget, ahol kompromisszum született a kommunista kormány reformszárnya és a Szolidaritás között. A mozgalom kezdetektől a kompromisszum és nem a bosszú elvét követte. Olyan Lengyelországot képzelt el, amely mindenkinek otthont ad, nem pedig olyat, amely mindenható győztesekre és elnyomott vesztesekre oszlik. 1989 óta kormányok váltották egymást, de az állam stabil maradt, még a posztkommunisták is elfogadták a parlamenti demokrácia és a piacgazdaság szabályait.

 

Nem mindenki választotta azonban ezt az utat. Ma Lengyelországban a Szolidaritás utáni korszakban feltűnt revansistákból, a posztkommunista korszak vidéki bajkeverőiből, a második világháború előtti soviniszták örököseiből, valamint idegengyűlölő és antiszemita csoportokból álló koalíció uralkodik. Mindent beborít az a légkör, amelyet a nacionalista-klerikális fundamentalizmus szószólója, a Radio Maryja kürtöl az éterbe. Mindenütt aggasztó jelekkel találkozhatunk: a bíróságok tekintélyét aláássák, az alkotmánybíróság függetlenségét támadások érik, a köztisztviselők korrupttá váltak, az ügyészségek átpolitizálódtak.

Vajon miért történik mindez? Minden sikeres forradalom győzteseket és veszteseket teremt. A lengyel forradalom életre hívta az állampolgári jogokat, de a bűnözés megnőtt. Kiépült a piacgazdaság, de vállalatok sokasága ment csődbe, és a munkanélküliség magasra szökött. Dinamikusan fejlődik a középosztály, de nő a szakadék a jövedelmek között. A forradalom megnyitotta az utat Európa felé, de egyúttal az idegenektől és a nyugati tömegkultúra inváziójától való félelem is megjelent.

 

A lengyel forradalom veszteseinek az 1989-ben beköszöntött szabadság rendkívüli bizonytalanságot hozott. A Szolidaritás munkásai, akik a hatalmas iparvállalatoknál dolgoztak, az általuk kivívott szabadság áldozataivá váltak. A kommunizmus börtönvilágában az emberek az állam tulajdonai voltak, de ezért cserébe az állam gondoskodott is róluk. A szabadság világában ez a gondoskodás megszűnt. A jelenlegi kormánykoalíció ebben a félelmekkel terhes légkörben vette át a hatalmat, és George W. Bush konzervatív receptjeit Vlagyimir Putyin centralizáló törekvéseivel ötvözi.

A Szolidaritás veteránjai egykor úgy gondolták, hogy a diktatúra bukását a saját uralmuk követi majd, de a bűnös kommunistákat nem büntették meg, és az erényes Szolidaritás-aktivistákat nem jutalmazták. Ez az igazságtalanság táplálja a haragot, az irigységet és azt a destruktív energiát, amely az egykori ellenségek és a látszólag sikeres egykori harcostársak elleni bosszúvágyban ölt testet. A vesztesek nem hajlandók elismerni, hogy az elmúlt 300 évben Lengyelország legnagyobb sikere a szabadság kivívása volt. Az ő véleményük szerint a mai Lengyelországot még mindig a kommunista titkosrendőrség irányítja. Egy ilyen Lengyelországnak pedig szerintük morális forradalomra van szüksége, amelynek során a bűnök elnyerik büntetésüket, az erény pedig a jutalmát.

 

A 2005-ös választások után a vesztesek pártjai kerültek hatalomra, és úgy gondolták, hogy a fenti célok eléréséhez egy nagy tisztogatás a legjobb eszköz. (Az ezt szolgáló átvilágítási törvényt május 11-én a lengyel alkotmánybíróság jórészt hatályon kívül helyezte. A szerk.) Dziwisz krakkói érsek arra figyelmeztetett, hogy nincs helye a "megtorlásnak, a bosszúnak, az emberi méltóság semmibevételének és az alaptalan gyanúsítgatásoknak". A kommunizmus bukása óta katolikus főpap szájából még nem hangzottak el ilyen súlyos szavak. De vajon nem kellett volna-e végrehajtani ezt az átvilágítást Lengyelország átalakulásának kezdetén? A békés forradalom célja a szabadság, a szuverenitás kivívása és a gazdasági reform végrehajtása volt, nem pedig a vélt vagy valós titkosügynökök felkutatása. Ha már 1990-ben megindul a hajsza az ügynökök után, akkor sem Leszek Balcerowicz gazdasági reformjait nem lehetett volna végrehajtani, sem a jogállamot nem lehetett volna kiépíteni, és ma Lengyelország nem lenne sem a NATO, sem az EU tagja.

Ma két Lengyelország áll szemben egymással. A gyanakvás, félelem és bosszú Lengyelországa harcol az ország másik felével, amely a reményt, a bátorságot és a párbeszédet képviseli. Ez a másik, nyitott és toleráns, a II. János Pál, a Czeslaw Milosz és a földalatti mozgalomban velem harcoló és a börtönben velem sínylődő barátaim által megtestesített ország végül győzedelmeskedni fog. Hiszek abban, hogy a lengyelek ismét megvédik majd az emberi méltósághoz való jogukat, mert nem hagyhatjuk, hogy a forradalom második szakasza felfalja szülőatyját, a szabadságvágyat vagy édesgyermekét, a demokratikus államot.

ADAM MICHNIK

(A szerző a Szolidaritás egyik volt vezetője és a Gazeta Wyborcza főszerkesztője)

 

hvg.hu.

 

 

***********

 

Vagy csak azok szeretnék ezt akik elmulasztottak anno bátrak lenni egy forradalomhoz, hagyták hogy más harcolja ki.