Soha senki nevét nem említem (őszintén nem is tudom kiét kéne, de nem is érdekel, mert a tények alapján nem is érdemelné meg, hogy akár bírálat címén is említésre legyen méltatva), amikor arról a sajnálatos tényről beszélek, hogy Magyarországon a datolyaszilva tulajdonképpen ismeretlen, meg nem honosított faj. Mindez úgy, hogy a kertészeti egyetemek tankertjeiben félévszázadosnál idősebb termő példányok vannak. Nem több, mint elgondolkodtató, hogy semmilyen meghonosítási kisérletről soha hallani nem lehetett, a faj a hozzánk hasonló hobbisták körén kívül teljességgel ismeretlen a nagyközönség számára. Ha nem lennének olyan kertészeti zsenik és kreatív emberek, mint pl. Zotya papa, akkor még ez a kis szűk kör sem ismerhetné. Az is csupán a történelem műve, hogy a szupermarketek "jóvoltából" legalább a gyümölcsét láthatja (esetleg meg is kóstolja) a jónép. (Valami trópusi gyümölcsnek gondolván). Olyan állapot ez, mintha az állatorvostudományi kar udvarán lenne az országban fellelhető néhány kutya egyike, de több mint ötven éven át egyetlen oktatót és egyetlen hallgatót sem juttatna el ahhoz a feismeréshez, hogy ez egy hazánkban tenyészthető állatfaj. Én ezt csak így tudom értelmezni, sehogy másképp. A Guiness rekordok könyvében "The biggest professional indifference" (Legnagyobb szakmai közönyösség) címszó alatt szerepelhetne más ehhez hasonló magyar származású rekord mellett.