Kedves Gavriel! A vallásháborúk kora bizonyos szempontból valóban jó példa. Ugye arról beszélünk, amikor a többségében evangélikus német fejedelmek és a szintén protestáns svédek a legkatolikusabb franciákkal szövetségben harcoltak a szintén katolikus Habsburgok ellen, akik viszont a ptoestáns angolokkal álltak szövetségben. (ok, ez persze csak egy felállás, mert a dán király, aki protestáns volt, néha a habsburgok, néha a franciák mellett állt, hasonlóan a protestáns Erdélyhez... Természetesen helyi szinteken a konfliktus (mindkét esetben) vallási, nemzetiségi, törzsi, elentétekben nyilvánul meg. Így lehet, hogy Bagdadban a siiták és szunnik harcolnak egymás ellen, Moszulban kurdok és arabok, és amikor Najafban a szunni arabok fellázadnak az amerikaiak ellen, akkor a bagdadban a szunnik ellen harcoló shiita miliciák az iszlám egységét éltetve indulnak a segítségükre, és útjukat a szintén arab és siita másik milicia állja. Aztán egyik napról a másikra változik a helyzet, és aki korábban szövetséges volt, az ellenséggé válik. Természetesen a shia és a szunni iszlám sokban különbözik, és a különdözőség sokszor politikai síkon is megjelenik. (még jó... már eleve is jórészt ez volt a szétválás oka.) De a vallásháborúk korát párhuzamba hozni a jelenlegi helyzettel szerntem azért nem áll meg, mert az akkori harcok, bár konkrét nagyhatalmi okok miatt törtek ki, volt egy nagyon komoly olyan vetülete, amely a "lelkekért" folyt. Erről ma nincs szó.