"ly" ügyben lehetne talán kicsit még liberálisabbnak lenni: ne csak az vetődjék fel, hogy ne legyen kötelező az ly-t írni, hanem az is, hogy ne legyen tilos. A várható ellenérvre előre szeretném lerögzíteni, hogy a divergenciát eleve az ly léte okozza, és nem a nemléte vagy alternatív léte. Természetesen, meg lehet tanulni, lehet is az alkalmazásának szépsége.

Ami zavar, és ami ellentiltakozom, hogy az ly írása legyen a műveltségi kritérium. Ez ugyanúgy fals és hivalkodó pótműveltség, mint a suk/sük.

Mert az, aki nem suksüköl, de emellett ócska közhelyeket szajkóz, az művelt embernek hiszi magát.

Aki tudja az ly helyesírását, például, egyáltalán nem biztos, hogy tudja a különírás-egybeírást (ami szerintem ugyancsak sok sebből vérzik, de mégis intellektuális ügy, és nem merőben emocionális).

Az ly-t pontosan tudni csak a nyomdai szövegek előállítóinak kell (valaha szedőt mondtam volna), de nekik is szabdjon utasítást adni, hogy "kézírat szerint". Sajátos, hogy például, a poeta doctus Babits a magánhangzók, sőt a mássalhangzók hosszúságának jelölését nyugoftan alárendelte a versritmusnak. Ilyet az ly-nal nem tett, ami újabb bizonyítéka, hogy ez kizárólag a másodlagos írott nyelvet érintő szabály (és nem szabályosság!!!).