Araszolva haladtam a forró homokban, szemem már hozzászokott a szúrós fényhez, lassan szagatottan lélegzem, az orrom a szám tele van homokkal. Már egy hete útonj vagyok, azt mondják van egy város a közelben ami nem érintett a golobális katasztrófa. A víz lassan elfogy, az étrendem pedig már két napja, sivatagi hűlőkböl áll. Néha hallucinálok, néha hallok dolgokat is. Egyszer azt hittem, hogy megpillantottam a város falait, de csak egy délibáb volt. Lassan megörűlök, ha már nem vagyok az ebben a pillanatban. Mindenkit elvesztettem akit szerettem. A robbanás szétszagatta az életemet. Most pedig itt vagyok egy átkozott sivatagban, és csak annak köszönhetem az életemet, hogy Kedves megmentett, ő nem élte túl. Elvitte a sugárzás, az utolsó adag gyógyszerét nekem adta, azt mondta nekem kell túlélnem. Már megint ezek a gondolatok cikáznak a fejemben, miért teszem fel ezt a kérdést nap mint nap, percről percre. Talán az örűlet. Egy oázisra találtam két hete, ott egy férfi azt mondta van egy város három hétnyi járóföldre. Adtak némi élelmet és vizet az útra, cserébe információval szolgáltam nekik a városról ahonnan eljöttem. A városról ami nincs többé.

A merengésemből egy halvány csillogás tépett ki, ami északkeletről hasított szemembe.
Gyorsabban kezdtem menni, hátha valami ami segíthet nekem. Szinte már futottam, lassú gomolygó porfelhőt vonva magam után. Mikor odaértem láttam hogy egy tábla tartó rudja az ami csillogott, mögötte pedig a homokban feküdt valami. Legugoltam és leporoltam a tárgyat amiről írás kezdett felsejleni elősszőr egy O aztán már egy ME is kikerűlt a homok fogságából, majd egy ENT is. Talán valahol az elején a táblának az üdvözöljük felirat állhatott, de az elejéről teljesen lepergett a festék. Tehát Üdvözöljük Oment ben? Kicsit tovább poroltam a táblát, nem Oment hanem Moment.
Üdvözöljük Momentcityben. Ekkor valaki felnevetett mögöttem, a naptól nem láttam az arcát, Kedves? ....