Továbbmegyek -- az egész nagyüzemi állattartás a "husipar" egy kegyetlen dolog.

De sokan nem tudnak róla.
Igaz a mondás, ha a vágóhidaknak üvegfaluk lenne, sokkal többen lennének vegák.

És aki látott vágóhidat és utána azonnal jóizűen tud hust enni, az szerintem kezeltesse magát.

Ide másolok egy iwiwes illető "élménybeszámolóját".



Azt hiszem '93-ban vagy '94-ben történt, akkoriban jótékonysági gyűjtés keretében lézerképeket árultam kis dunántúli falvakban. Házról házra jártam, és mindenhová becsöngettem: családokhoz, boltokhoz, stb...
Így tévedtem be egy fura kinézetű udvarba. Nem is tudom, milyen szag terjengett, hús és trágyaszagon kívül. A ház ablakában furcsa kék villanásokat lehetett látni: mintha valami kisülések lennének. Ahogy közelebb értem, határozottan röfögést véltem hallani, és az émelyítő sertéstrágya-szag vérszaggal vegyült. Ilyent akkor láttam először, -- naívságomban most sem esett le, hogy ez egy vágóhíd; a kékes villogás pedig azért volt, mert a disznókat árammal ütötték agyon. Néha egy hosszas, fájdalmas visítást hallottam: az áram nem mindig hatott azonnal, és ilyenkor "hagyományosan", késsel döfték le őket.
Már az épület bejáratához értem, amikor egyszercsak kivágódott az ajtó, és egy halálra rémült sertés rontott ki rajta. Volt az egész állat vagy 500 kiló, de úgy visított, mint egy kismalac .
Csak most vettem észre, hogy ömlik a nyakából a vér. A szerencsétlent árammal se sikerült agyonütni, és a kés sem találta pontosan nyakszirten. Akkora élniakarás volt benne, hogy ezek után sem adta fel. Menekülni próbált, de teljesen össze volt zavarodva: nem tudta, merre rohanjon.
Jött utána a böllér, nagy, kimért lépésekkel. Nem sietett, tudta hogy a disznónak úgysincs esélye. Hozott magával egy hatalmas pörölyt is: olyan hosszúnyelű súlyos kalapácsot, amivel talán követ lehetne fejteni. A kést kényelmesen az övébe csúsztatta, és megvárta, amíg a kerítésnél sarokba szorított sertés kimerül. Ekkor odalépett hozzá, és egy jól irányzott csapást mért az állat fejére. Az megrogyott, és ismét visítani kezdett.
Csatt, a következő ütés: zengett az udvar. A disznó orrából spriccelni kezdett a vér, miközben beszart. Megszédült, és összecsuklott, de még mindíg visított, meg valami artikulálatlan hangokat adott ki, miközben az oldalára fordult.
Durr, még egy hatalmas csapást kapott -- hallottam a komonyája reccsenését.
Még vonaglott kettőt-hármat, de egy utolsó, végső csapás végzett vele.
Maga a mód, ahogy a szerencsétlennel rutinszerűen, kimért-hidegen végeztek, volt a legmegdöbbentőbb számára. Ezek után kijött egy másik mészáros, hatalmas bőrkötényben, alatta a ruháját végig vér borította. Kezében a hatalmas böllérkésről is csurgott-csöpögött a sűrű friss vér.
A mészáros így közeledett felém, mint valami rossz horrorfilmből lépett volna elő. Gondolom, látta rajtam a döbbenetet, mert aztán hatalmas, barátságos vigyorral, - mintha békés parkban sétálgatnánk - kérdezte, segíthet-e valamit.
Na ez volt az első olyan eset, amikortól aztán egy jó darabig nem bírtam húsra ránézni.