Gárdonyi Géza: Mai Csodák. A JÖVŐ TUDOMÁNYA.
Befejező gondolatok a Mai Csodákhoz.

Melyik tudomány tette boldogabbá az embert, mióta az emberiség iskolákat állit és tanítókat hallgat? Melyik: a filozofia? a teologia? Matematika? Historia? Geologia? Geografia? Filologia?
Nem én vetem föl ezt a kérdést először és nem én utóljára.
Sokszor gondolok az ősidőkre, mikor még mindezeket a tudományokat nem ismerték, mikor az emberiség sátorokban tanyázott és barmot legeltetett; vadászott, halászott.
Boldogabb-e most az élet?
Nem, csak kényelmesebb. Mert az ősember nyugodtabban aludt a gyepen, mint mink a drótágyon és jobbízűt ivott a forrásból, mint mi a metszett poharakból. S talán emberség dolgában sem vagyunk különbek, mint azok a régi népek, akik megmosták a hozzájok érkező vándor lábát és testvérük gyanánt vendégelték meg a hozzájuk érkező idegent.
Verekedtek? Háboruskodtak? Fosztogattak? Ha végigolvassuk a napilapok egy esztendei törvényszéki tárgyalásait, bizony azt látjuk, hogy latinul szólva: az ember ma is farkasa az embernek. A bűnök velünk jöttek át az őskorból a mai korba: sem a vallás, sem a társadalmi rend nem irtott ki egy bűnt se a világból.
Hát az ember se nem boldogabb, se nem jobb, se nem emberebb, mint az idők kezdetén volt. De azért jó, hogy a tudományok vannak. Az a széditően temérdek tudomány megtanít bennünket arra, hogy az ember akármennyit tanul is, tudatlan marad.
Hanem ezt sokan el nem hiszik. A bogár mindig a világosság felé röpül. Az emberi lélek is. Csak aki már kimerült a röpülésben, az tudja, hogy a világosság forrását elérni nem lehet. Csak aki már sokat tanult, az látja, hogy az elért világító pontnál, uj pontokat pillant meg az ember s a végső pont...
Hol a végső pont?
Az ember e kérdésnél rövidnek látja az életét.
Menj végig a kerti uton: itt is, ott is egy szétesett szárny a holt bogár. Menj végig az emberi művelődés utján, fényes arcu halottak jelölik a törekvés egy-egy utvonalát.
De azért nem riad vissza a következő század embere. Valami leküzdhetetlen erő kényszeríti arra, hogy felövezze ő is a tudomány szárnyait és emelkedjen és szálljon ő is a világosság felé, ha mingyárt tudja is, hogy csak előbbre jut, de nem az omegáig.
Ki nem mondhatom, mennyire tisztelek minden tudományt. Ha lélek virágának tartanám az emberi arcot, a szobám fala csupa arcképpel volna tele. Azok arcképével, akik egy egy oszlopot, boltozatot, ablakot építettek az emberi művelődés épületébe. De mi az arc? Velünk született burkolat, amely nem a lélek leveleiből fejlődik, mint a virág, hanem csak romlandó takarónk, éppúgy, mint a köntösünk. Nem mutat semmit. Nem jelent semmit, sőt inkább zavar az egymás megitélésében.
A tudományok között mégis a természettudományt becsülöm legtöbbre. Helyzetünk ismeretét e teremtés életvilágában. A föld ismeretét a fűszáltól a napig. A föld erőink ismeretét a rezeda leheletétől a világrázó mennydörgésig. Mi a természet ismerete minálunk?
Az a kis csapás, amit az eke nyomában jár a gazdálkodó ember. Az az egynehány lapu, amit a patikus szárit az udvarán. Az az egynehány könyv, amely nyomorék magyarsággal unalmaskodik az iskolába járó gyermekeink asztalán. S végül egy budapesti lelkes kis tudós társaság törekvése, amely ötven év óta apostolkodik ugyan Magyarországon, de örökös pénzzavarokban sülyedezik.
Hány ember van Magyarországon, aki úgy foglalkozik a természet mindenségének szépségeivel, mint ahogy a lombfűrészeléssel, versírással, akvarellfestéssel foglalkoznak, no meg a kártyázással. Ki van a mágnásaink között? Az egy boldogult Lázár Kálmán gróf volt, aki nemcsak puskahegyről nézte a természet életét. Ki van a papjaink között? Az egy Haynald nevét tudom mindössze. S a vagyonos, a ráérő osztályból senki, sőt mi írók, mi is csak parasztok vagyunk a tudománynak ebben a palotájában: ott vesszük le a kalapunkat, ahol fenmaradhatna és ott tartjuk fenn, ahol le kellene vennünk.
Csak az az egynehány egyetemi professzor, a muzeumi tisztviselők, egynéhány patikus, meg egynéhány középiskolai tanár, szóval, akik ebből a tudományból nem annyira üdülnek, mint inkább táplálkoznak.
De hogy is vizsgálná nálunk bárki is akár a magamulattából, akár a tudomány szeretetéből a természetet, mikor nincsenek nálunk olyan tudós emberek, akik a nagy közönség szemét erre fölnyitnák, akik apostolai lennének a legfőbb, legszebb, leghasznosabb tudománynak.
Mutassanak nálunk egy elemi iskolai olvasókönyvet, amely velősen megmagyarázza, hogyan élnek az állatok, a bogarak, a növények? Akad-e olyan tanító Magyarországon, aki bevisz az iskolájába egy cserebogarat, elmondja a gyermekeknek, hogy az miképpen fejlődik évről-évre a föld alatt, hogyan búvik elő, mit eszik, miképpen lélekzik s hogy a kis bogárból szélmalmot csinálni micsoda hóhérkodás. Akad-e olyan tanító, aki elmondja s lerajzolja, hogyan fejlődik a csirke a tojásból, a fa a magból. Hogy mi az a kő, amelyiken a gyermek jár? Hogy mi a hó, mi a szél, mi a harmat, mik a csillagok s hogy micsoda szívet és lelket gyönyörködtető milliónyi szépség tárul az ember elé minden lépten-nyomon, mikor kimegy a falak közül a szabad ég alá.
Mutassanak nekem egy középiskolát, ahol az ifjuság nem igának tekinti a természeti tudományok tanulását, hanem inkább gyönyörűségnek s kilépvén az életbe, magával viszi a természet élete iránt való érdeklődést.
És mutassanak nekem egyetlen egy Magyar Tudományos Akadémiai kiadványt, amely a nemzet figyelmét csak egy fűszál iránt is fölkeltette volna. Az a rengeteg munkásság, amely ebben a köpűben folyik, csak magának a köpűnek gyűjt. A tudománynak azok a javai, amik ebben az országos intézetben fölhalmozódnak, holt kincsek.
Pedig, hogy a mi nemzetünk mennyire szeret tanulni, arra nagy és ragyogó példa a M. K. Természettudományi Társulat folyton szélesedé terjeszkedése és erősödése. Ez a kis társaság többet tett a magyar művelődés fejlesztésében az utolsó harminc év alatt, mint a M. Tud. Akadémia az ő millióival az egész században.
Én, aki magam is csak tudatlan csodálója vagyok a természet életének, fájdalommal látom, hogy a legszebb, ami szívünkhöz, lelkünkhöz, földi életünkhöz legközelebb álló tudomány, tanítók nélkül van a magyar földön.
A paraszt mindennap látja a madarat, a pókot, a hangyát, a méhet, de nem ösmeri egyiknek sem az életét, az értelmét, a munkáját, a küzdelmeit. Látásból ismeri a virágot is, de még sem tud egyebet róluk, mint együgyű babonákat, amelyeknél sokkalta szebb és léleknemesitőbb a valóság ismerete. Nemzedék nemzedék után él és hal meg ezen a földön, annélkül, hogy az elméje ismerné azt a nemes gyönyörűséget, amely lépten nyomon kaleidoszkopikus változatossággal tárul föl a természet figyelője előtt.
S e tekintetben paraszt a városi ember is. Mikor egy egy ünnepen ember ember hátán vonul ki a villamos kocsikon a zöldbe, mi gyönyörüséget találnak ott mást, mint a levegőt, a zöld lombok és zöld fű szemléletét?
Ezek a városiak bizony még annyit sem tudnak, mint a parasztok, mert az iskolában tanult görög és latin neveket elfelejtették, a magyar neveket pedig nem ismerik.
Ugy állanak vagy járnak a természet templomában, mint a csongrádi gulyás a királyi palotában.
A virágtudomány, bogártudomány, mikroszkopia, csillagászat, geologia, teleszkopia, mindez a nagyközönségre nézve nincs. Linné, Cuvier, Lamarck, Darvin, Laplace, Helmholtz, Tyndall, Lyell, Virchow, Lubbock, Blanchard a magyar nemzet számára nem születtek és nem éltek. A teologia még ma is a régi elvénült könyvekből meríti a Teremtő Isten ismeretét s nem abból a tükörből, amely a végtelenségig ki van tárva örökké s a Teremtő erejét, elméjét és törvényeit a bölcsek nyelvénél érthetőbben mutatja és magyarázza.
Segíteni kell ezen a szomoru hátramaradottságunkon. Lapokat, könyveket kell írni és terjeszteni az egész országban mindenfelé. Ponyván a népnek. Könyves boltokban az úri osztálynak. Iskolákban a gyermekeknek. Mindenfelé kell hirdetni a természet ismeretét, a tudományok tudományát, a legnagyobb, legszebb és leghasznosabb tudományt, amely viszszaadja az embert a természetnek és visszaadja elművelt állapotából önmagának.
Ha elfogadjuk, hogy ismernünk kell a tudomány tapasztalataival is a természetet és hogy ismernie kell minden embernek, a tanításról és a tanulásról is kell gondolkoznunk..
Tulajdonképpen a szülői háznál kellene már a gyermeknek sok olyat megtanulnia, amit ma tizenhat esztendei iskolázás után sem tud. Csak a gyomot mondom az udvarban és a kertben szanaszét felburjánzó gazt. Hány ember van, aki ismeri? Hányan tudják, hogy e gaz között négy-ötféle halálos méreg, és haláltól megmentő orvosság terem. Meg a házi állatokat, a kerti hernyókat, bogarakat és férgeket említem még. Nem megismerhetné-e már mindezeket a gyermek a szülői háznál, ha minden apa és anya ismerné maga is.
Nincs más mód, mint hogy az elemi iskolában, a népiskolában kezdjük meg a természeti ismeretek tanítását.
Most úgyis átalakítják minden iskolának a munkarendjét. Elvetik a tanítás anyagából azt, ami nem az életre való, beillesztik ami a magyar viszonyoknak jobban megfelel.
Nem tudom, gondolnak-e arra a közoktatásunk átalakítói, hogy a tanítók már a beszéd és értelemgyakorlatokban tárgyalják azokat a természeti ismereteket, amik a gyermeknek a mindennapi világából valók. Érdekesen és könnyen érthető módon kell ezeket előadni s mindig szemléltetve. Az állatok ismertetésében ne az legyen a fő, hogy hány a lába, hány a füle, hanem, hogy mi az élete és micsoda helyet foglal el a természet országában.
Amit én e helyen az intéző férfiak figyelmébe ajánlok, az főképpen egy kis természeti gyűjtemény. Azt mondanám, legyen minden iskola a község múzeuma is egyuttal, de ezt bizonyára harsogó nevetéssel fogadják az iskolaszéki elnökök, elöljáróságok, sőt maguk a tanítók is. Bugactól Budapestig az egész országban.
No, nem csodálkozom rajta. A közönség megszokta, hogy a múzeum szó alatt olyan épületeket és azokban olyan gyűjteményeket ismerjen, amiket nem annyira értelemmel, mint inkább bámulattal szokás megnézni.
A mi Nemzeti Muzeumunk, ez a roppant költséggel összehordott és fentartott gyüjteménytár sem annyira az általánosságnak, a nemzetnek van berendezve, mint inkább a tudósoknak. A hazai meg a külföldi tudósoknak.
Aki tudós fővel megy be, gazdagon megrakodva tér vissza belőle, az szent igaz. Hanem aki tudatlanul megy be, hogy tudatlanul jön is ki belőle, az is bizonyos. Látott mindent, de nem hozott ki a fejében egyebet, mint szédülést.
A geologiai osztályban látható egy nagy aranyrög. Valami folyóban találták. Erre az egyre emlékezik mindenki, aki ott megfordult. Miért? Mert kincs?
Nem, hiszen csak aranyozott gipsz. Kincs van ott más elég. Azért, mert ez az egyetlen tárgy, amely mellé magyarázó írást is ragasztottak.
Vajjon ha mindenütt minden tárgyat egy ilyen tenyérnyi kis írás, vagy nyomtatás magyarázna, nem tizszerte, százszorta, ezerszerte többet érne-e a mi országos muzeumunk? Bizony akkor országos iskola is volna egyuttal, a természeti ismeretek és a történelemnek olyan iskolája, amelyben milliók tanulnának.
Én ilyen kis magyarázatos természeti gyűjteményt gondolok minden iskolában. Kezdjék csak öt-tíz tárgygyal és bővítsék minden héten egy-két tárgygyal.
De hogyan?
A vidéki muzeumok alapításakor az első tárgyak, amiket behelyeznek, rendesen ezek: kővé vált fa, egy emberi koponya, penészes régi pénzek, rozsdás buzogány, hajdukard, néhány sírkő, kétfejű csirke spirituszban, egypár görbenyaku s kóccal kitömött csámpás madár, molyette vadmacska, elzöldült fehéregét, bőregér, obszidián, ametiszt, mészpátkövek, meg egynéhány összerepedezett régi olajfestmény hazafias kastélytulajdonosoknak a padlásáról.
Nem ilyeneknek szeretném én látni a vidéki múzeumokat, sem a községi gyűjteményeket. A különösségek és egyetlenségek elvégre szintén megtakarítandók, de ezeknek az ismerete inkább a tudósoknak való, s ezért nem is ez a fő és a szükséges.
A természet három országából azokat kell elsősorban szem elé rakni és magyarázni, amik a mindennapi élet keretéből valók. Amiket látunk, annélkül, hogy látnánk. Amik között élünk, annélkül hogy életünk mindvégig való lefolyásában megismernénk. Amiket mi földmivelő, gazdálkodó nemzet használunk, annélkül, hogy a szokáson és hagyományon kívül a tudományok fölfedezései és eredményei is okositanának bennünket.
Ilyen elhelyezendő és magyarázandó tárgyak tehát elsősorban a növényországból: a gazdasági növényeink káros és hasznos bogarakkal, emlősökkel és növényi parazitákkal együtt. A közönséges mérges növények. A határban termő gyógyitó erejű növények és ha lehet a kereskedelmi növények, amelyek csak földolgozott állapotban jutnak hozzánk. Az állatországból: mindazok a határban előforduló teremtések, amelyek az embert hasznukkal vagy kárukkal érdeklik. Az ásványországból: azok a földek és kőzetek, amelyekből a község talaja alakul, az illető földek termőerejének magyarázatával.
A virágféléket mindennap látja a nép, szebbnél szebb neveket is ad rájuk, de micsoda érdeklődéssel nézne meg egy kis virággyűjteményt, amelyre ez volna írva:
"Ezekből a virágokból szed a méh legtöbb mézet."
Vagy milyen érdeklődéssel olvasná például a farkasalma virágának a bogárfogását és a megtermékenyülésének a történetét. Aztán a nőket hogyan érdekelné a határban előforduló mérges és ehető gombák gyűjteménye. A mérges gombákhoz bizony egynehány sor példát is lehetne ragasztani, hogy hol és micsoda veszedelem fordult elő ettől meg attól a gombától.
Az állatországból való gyűjtemény egy kis költségbe is kerülne. Azt hiszem egy krajcár jutna fejenkint minden évben mindenkire, ha például egy olyan gyűjteményt állítanánk össze, amely azt mutatja, hogy melyik bogár micsoda növényt eszik, hogy a fürkészdarazsak hogyan gyilkolják rendre a hernyókat, melyik madár mivel él és hogy melyik emlős állat mivel cselekszik kárunkra vagy hasznunkra.
Egy kitömött bagoly amint a fiát eteti s a fészke tele egér, cserebogár és vakondok hulladékával. Egynehány pillangó amint tojik, a tojásból a hernyó, a hernyóból a báb lesz. - Ez is elfér egynehány kis papirosszelencében. Egy kakasnak vagy tyuknak dróttal összefűzött csontváza, - meg nem ismerné senki. Egy kép, amely a csirkének a tojásból való fejfödését magyarázza.
Mindezt nem ördögség összeszedni s elhelyezni az iskolafalánál egy vagy több üvegszekrényben. A hazafias kastélytulajdonosok még tán egypár nagyítót is hozatnának s az alá filoxérát, penészgombákat, üszögöt s másfélét rakna a tanító. Haj, hogy olvasnák a tenyérnyi magyarázatokat szabad perceikben a tanulók! Hogyan beszélnék el otthon, amiket olvastak!
S vasárnaponkint hogy tele lenne öreg nézőkkel is az iskola!
Nektek méltóságos és nagyságos tudós uraim, nem tudom, van-e tapasztalatotok arról, hogy a mi népünk mennyire szeret tanulni. Nekem, aki falusi néptanító voltam (s ma is lennék, ha a magam szabadságával taníthatnék), van róla tapasztalatom. Egyszer eszembe jutott, hogy téli estéken a felnőtteket tanítom. Öreg ősz emberek eljöttek és mint a szomju föld az essőt, ugy hallgatták egy egész télen át az én természeti dolgokról mondott beszélgetéseimet. (Az egy föld forgása volt, amit nem fogadtak el s ebben is nekik volt igazuk. Én ugyanis fiatal ember voltam s olyanokra is kiterjeszkedtem, amik fölöslegesek voltak.)
Az ilyen gyűjteményeket összeállíthatja maga a tanító, szinte költség nélkül. A gyűjtésre és preparálásra adjon utasítást egy ötkrajcáros kis füzet, - szívesen megírja akármelyik muzeumi alkalmazott.
Magyarázó lapokat a Nemzeti Muzeumban kellene halommal készen tartani, hogy ahonnan amit egy levelezőlapon (s nem ám ötvenkrajcáros bélyeggel) kérnek, az azonnal menjen is.
Ezeknek a magyarázó lapoknak persze nem a tudósok nyelvén kell írva lenniök, hanem a nép nyelvén. A görög és latin nevek, számok és száraz meghatározások maradjanak az Akadémián. Minden magyarázatnak úgy kell megirva lennie, hogy a hatéves parasztgyermek is megértse.
Szeretnék még beszélni arról is, hogy a természeti tudományokat hogyan kellene a garasos ponyvahistóriák közé bejátszani. Valamikor arról álmodoztam, hogy minden tudományt általánosítani kellene, széjjelvezetni, mint a rétcsatornázást az egész országba, de ezt a tervet minálunk ma még csak humoreszk gyanánt olvasnák.
Ma csak a természeti tudományokra gondolok, mert ez az első, amelyből minden más tudomány fakad. Ha a néptanítók és a nép között élő művelt emberek annyira tudják vinni, hogy minden faluban lesz egy kis magátmagyarázó gyűjtemény, már azzal is többet tettünk az általános nemzeti műveltség fejlesztésén, mint a lefolyt tiz század összes tudósai, papjai és tanítói.