Elmondom neked az utolsó ilyen megtapasztalást.

Az utóbbi időben elég sok nehézség volt életemben (ez bizony "jó":-), és a hétvégén a kertben nézelődtem eléggé felzaklatott lélekkel.
A nap sütött, és a kertben a füvön feküdt a kutyám, és a macskám is. Az egyik fenyő mellett a fű közt moha nőtt, és én arra gondoltam, hogy túl magas vagyok, és a világtól ez elválaszt majdnem két méterrel. Ez a távolság egyben jelképezi is mindazt ami eddig történt életemben. Felidéződött gyermekkorom, amikor ugyanitt játszottam, a házban volt apám anyám nagyanyám és testvérem, és közel voltam földhöz, fűhöz, pocsolyához, kutyához, macskához, mohához, .... aztán ez a távolság csökkenii kezdett, és húzott magához.
Így aztán odamentem a fenyő közelébe legugoltam, leültem, majd lefeküdtem a földre, annyira, hogy a moha az arcomat simogatta és éreztem a föld szagát, és sütött rám a tavaszi nap. Először a kutyám, majd a macskám odajött és letelepedtek mellém, és újra gyerek voltam.
Ez volt az isten, aki a barátom.