A folyón

 

„Olyan csönd van a folyón,

hogy nevetése a végtelenségig elhallatszik.”

(Ian McEwans)

 

Csónakban ültünk, Te is, én is eveztünk, felfelé

a csöndes folyó közepén. Lassan úsztak el az ártéri fák

és a bókoló bokrok. A vízben a korhadó uszadék

a felső forrásvidékről hozott olvashatatlan üzenetet.

 

Kikötöttünk és sátrat vertünk, etettük a halakat,

jó soruk volt aznap, mint nekünk, mindnyájan megúsztuk…

Az alkony lassan beterített, és még nagyobbra nőtt a csend,

a csillagok alatt néztük a túlparti sötét bokrokat.

 

Később nagyon hideg lett és mi összebújtunk, hallottam

fogad vacogását, ma is tenyeremben van a libabőr a hasadról,

de…, most már tudom, nemcsak ettől fáztál annyira…,

bár hideg volt, igaz, s épp azért bújtunk mi össze, hogy ne fázz.

 

Mégsem tudtad magadra venni életem melegét,

s a félelem attól az ismert ismeretlentől, amit a testem

jelenített meg, ideges nevetéssé lett a fogaid közt

és elutasítássá a lelkedben, s így kívül-belül megfagytál.

 

Másnap lefelé eveztünk vissza a folyón, vihar készült

s az uszadékok üzenetével együtt haladtunk a magas hullámok közt,

megint féltél, de én akkor tudtam már azt, hogy jobb,

ha minél hamarabb hazaérünk, külön-külön, mielőtt kitörne a vihar.