Kicsit még fordítgattam az alant lévő forrásokból, ha nem bánjátok nagyon.

 

Szóval az óceánszonográfia legdrágább, egyben viszont leghatásosabb eszközei a tengerfenéken húzódó kommunikációs kábelekre aggatott hidrofonok (speciális vízalatti mikrofonok). A 60-as években a US Navy fejlesztette ki és használta a SOSUS-t (SOund SUrveillance System) a világ minden részén, természetesen hadi célokból; a hidegháború végével viszont fele-fele arányban átengedte a technikát a civil tudományos kutatásnak is.

 

A NOAA (National Oceanic and Atmospheric Administration) 1991 óta sikeresen használja mélytengeri vulkánkitörések, vulkanikus rezgések megfigyelésében éppúgy, mint pl. különböző bálnafajok jelenlétének és mozgásának tanulmányozásában. Ettől függetlenül a SOSUS használata korlátozott, egyrészt azért, mert az általa készített felvételek között sok a nem nyilvános, katonai jel, másrészt mert a SOSUS hidrofonjainak elhelyezését elsősorban még mindig a katonai célok határozzák meg és a rendszer természetesen messze fedi le a világóceánok egészét. A kábelek jóvoltából a SOSUS-ban real-time lehet hallgatózni, cserébe viszont mocskos drága: a kezdetektől eddig beleölt pénz összességében már több, mint 16 milliárd dollár.

 

A NOAA a kábelekkel nem elérhető óceánterületeken hordozható hidrofonokat alkalmaz, amiket a 90-es évek közepén a SOSUS sikerén felbuzdulva fejlesztett ki. Előnyük, hogy teljesen önállóak, bárhol le lehet dobni őket, a SOSUS-hoz képest relatíve olcsón bevethetők és azzal megegyező minőségben veszik a jeleket. Hátrányuk, hogy a hangokat csak kiemelés után, felvételről lehet meghallgatni, de remélik, hogy a műholdas távközlés fejlődésével rövidesen az online követés is megoldható lesz.

 

A SlowDown-t és a Bloop-ot az utóbbi módszerrel rögzítették, mindkettőt az egyenlítői Csendes-óceán mélyén. A SlowDown-t 1997. május 19-én kapták mikrofonvégre. Mint ahogy az elnevezés is utal rá, a frekvenciája 7 percen keresztül folyamatosan, lassan csökken (a honlapon közzétett felvétel az eredeti 16-szorosan felgyorsított változata), az amplitúdója pedig akkora volt, hogy három, egymástól független hidrofon is érzékelte, ami ebben az esetben mintegy 2000 km-es körzetet jelent. A Bloop-ot 1997 nyarán többször egymás után is sikerült rögzíteni. A hang frekvenciája több mint egy percig emelkedik folyamatosan (a felvételt ugyancsak 16-szorosára gyorsították) és 5000 km-es körzetben rögzítette több hidrofon is. Mindkét hanggal kapcsolatban szűkszavúan csak annyit jegyez meg az oldal, hogy eredetük ismeretlen, illetve a SlowDown-nál még annyit, hogy azt az egy alkalmat kivéve sem előtte, sem utána nem hallottak hasonlót.

 

A leírásból egyértelműen látszik, hogy ezeket a hangokat nem lehet metánbuborékok vagy egy arra úszó halacska farokcsapásának számlájára írni. Bármennyire is jól vezető közeg a víz (a hang ötször gyorsabban és hatvanszor távolabbra terjed benne), ha állat adta ki ezeket a többezer km-es körzetben hallható, hosszú percekig tartó, folyamatos, alacsony frekvencián megszólaló hangokat, akkor annak legalábbis bálnaméretűnek kellett lennie.

Az biztos, hogy a mélytenger egy kurva érdekes hely.