Vitatéma lehet:

Szontagh eredetileg még a régi nemzetkarakterológiából indul ki. A magyarság nemzetkarakterológiai vonásaként az „államalkotó képességet” előtérbe állítva, az ő koncepciójában a herderi nyelvi-kulturális nemzetfogalom a politikai nemzetfogalom jegyeit is magába olvasztja. Kiterjedt életművének egyetlen nemzetdefiníciója – a „[n]emzet azon népesség összessége, melly közös független álladalom és haza által összekötve, önálló polgári társasággá alakult ’s történetileg (geschichtlich) mint egy erkölcsi személy, saját politikai életet él” (Szontagh 1843, 163.) – a nemzet fogalmának számos elemét fölvonultatja. A nemzet eszerint egyfajta kollektív szubjektum („erkölcsi személy”), közös államisággal („álladalom”) és területtel („haza”), polgárosodással („polgári társaság”) és történetiséggel („történetileg”). A definícióhoz csatlakozó kérdésre adott válasza azonban már határozottan leegyszerűsíti a koncepciót: a nemzetet egyrészt a saját államisággal, másrészt a nyelvi-kulturális azonosságtudattal határozza meg. „Mármost mondjuk ki: mi a nemzetiség és a népiség leglényegesb bélyege s legmélyebb alapja? Különválva egymástól s elvontan tekintve: az álladalom és nyelv; mert velük együtt él és tenyészik a nemzet.” (Szontagh 1843, 166.) Az önálló államiság hangsúlyozása egyrészt tehát a politikai szupremácia igényét körvonalazza. Egy hazában több nép élhet ugyan, nemzet azonban csak egy: az, amelyik a „hazát szerző” és „álladalmat alkotó” népből fejlődött ki. A honszerzés és államalkotás emeli föl a népet nemzetté, „ráütvén a szerzett honra, alkotott álladalomra s a nyilvános polgári élet folyamára nevét, jellemét s nyelvét. Tehát csak a honszerző népnek van saját nemzetisége, a többinek egyedül kölcsönzött, ráruházott.” (Szontagh 1843, 164.) A nyelvnek a nemzet végső alapjaként való felfogása pedig, másrészt, a kultúrnemzeti nemzetkoncepciót hozza be az érvelésbe. „Minthogy tehát a nemzetiség gyökere a népiség, s ennek legsajátabb tulajdona s létege a nyelv: a nemzeti nyelv fenállása a nemzet s nemzetiség fenállásának szintolly lényeges elmellőzhetetlen feltétele, mint a független álladalom.” (Szontagh 1843, 167.)

Az így felfogott nemzet sajátos küldetést teljesít: az emberiség egyetemes feladatait valósítja meg a maga különös módján. Az a hivatása, hogy a maga sajátosságait kifejtve az egyetemes emberi megvalósításához járuljon hozzá. A nemzetnek, úgymond, „nem csak létezni, hanem mint az emberiség részének, örök rendeltetése valósításán is munkálni kell”. (Szontagh 1843, 184.) A herderi humanitáskoncepció nyomán megfogalmazott kérdésre – „mi tehát a magyar nemzetnek feladata európai s világpolgári tekintetben?” – határozott válasz születik. „Az európai nép világrendeltetése az emberiségnek a haladás pályáján utat törni, előmenni, a polgárosodást világszerte terjeszteni; a magyarnak, mint europai népnek, feladata tehát, a művelt nemzeteket e tekintetben utólérni s velök karöltve mint új tényező – megszaporítván azokat egy lelkes keleti családdal – az emberi nem örök rendeltetése előmozdításán munkálódni.” (Szontagh 1843, 136–7.)