Tompa Mihály:

A fehér liliom.

Lelkemben titkos sejtelem van,
– Jövőre, multra? Nem tudom!–
Hogy hajdan én virág valék már,
Vagy egykor azzá változom.

Fehér liljom valék, ha voltam,
Mielőtt szívem dobogott;
Fehér liljom leszek, ha lészek,
Midőn már szívem nem dobog.

Oh mert én e csodás virágot
Mesés ábránddal szeretem!
Halvány ködből palástot öltvén
Magára késő éjeken:

Azt gondolom, mindjárt felém fut,
Egyszerre keble, karja lész,
Titkot, szerelmet súg fülembe
Oly édes hangon, mint a méz.

Ha csengő lélek él az ércben,
S a kis pataknak van szava:
Nem titkos nyelv-é a virágok
Halálig tartó illata?

Reám, a liljom- s illatának
Elbűvölő hatalma van;
Tudom: ha egy szálat letörnék,
Beteg lennék halálosan!

Szent természet! ha visszavészed
A port, melyet most viselek;
És új alakban szűl meg újra
Végetlen titku kebeled:

Ne légyek én sokáig élő
Cser, zöld fenyő az ormokon,
Egy szép tavaszt viruljak át csak:
Legyek fehérlő liliom!