Az elmúlt évben több regénynél rájöttem a megoldásra, vagy legalábbis a fejemben nyomorgó ötven lehetséges levezetés között ott volt AC-é is.

 A megfejthetetlen könyvekhez való viszonyom ambivalens. Egyik könyvben a zsenialitás csúcsának tűnik, a másikban viszont legszívesebben hozzávágnám az öreglányhoz a művét, hogy mással szórakozzon. Azt hiszem, megfejthetetlen és megfejthetetlen között is van különbség. Ha másodszorra elolvasva már látszik, hogy milyen fantasztikusan összerakott építménnyel van dolgunk, tele apró jelekkel, amiken mégis átsuhan az olvasó, esetleg tévútra megy, akkor azt mondom, hogy rendben, leborulok AC nagysága előtt.

 De van egy másik típus is, ami irritál: amikor nincsenek jelek, a nő csak írt, írt és írt, majd a kétszázadik oldalon hirtelen Poirot/Marple/más a homlokára csapott, és eszébe jutott még egy dolog, ami addig szóba sem került, legfeljebb egy félmondat erejéig, de nélküle nem létezik a megoldás - na, ezt nem bírom. Ebben nincsen semmi zsenialitás, olyan érzésem van, mintha csak unalmában dobott volna össze még egy könyvet. Ilyenkor nem érzek megilletődést, nem hűházok, csak elolvasom, becsukom, és onnantól hanyagolom.