Én melletted vagyok ódri. Szerintem a Japanese Whispers éppen azért olyan remek, mert iszonyat bátor dolog volt az erőteljesen darkgótskatulyázó közönséget kicsit felrázni, hogy "halló, mi azért még egy vév banda vagyunk, ráadásul sokszínű"... Ugyanakkor tény, hogy sok szempontból ezt csak a Cure-nak "engedtem meg", külső szemmel, lehet, hogy vállalhatatlan volna 1-2 dala..:)

Szerintem a Dream, a JOKiss, az Upstairsroom, a Lament piszok jó dalok, és nálam speciel röhögve ütik a Top-ot! Sőt, a Lament az egyik legjobb Cure-dal számomra, max. annyiban lehet belekötni, hogy az az agyonkórusolt gitártéma eszünkbe juttathatja a Linda c. nagysikerű karaterendőrségsorozat főcímzenéjének egyik motívumát :DDD

Ez az egyik, a másik pedig, hogy én nem érzek izzadtságszagot a JW-en, az is kísérleti, ezért több ponton gügye, de valahogy bocsánatosabb nekem, mint a WMS-en - amelyet, teszem hozzá, én nagyon szeretek a wantot meg a trap-et leszámítva (könnyű álmot hozzon a szél, aluggyelkisember:) - ahol erőltetettnek érzem, lásd, "én most mélyhangon énekelek majd mert az nekem jól áll" (Club Am.), "én most dzsesszénekes vagyok" (gone), vagy "én most brazillaver vagyok" (13th). A korai Cure-kanyaroknál (Boysdont-->17sec, Porn-->JW) mindig azt éreztem, hogy a zenekar SODRÓDIK, viszont a WMS-nél inkább azt, hogy MEGY - erre értem az izzadtságszagot.
Alant volt vmi kritika, ami a friday i'm in love-hoz hasonlította a Mint Cart. Mondjuk itt fel kell háborodjak, ez egy emeletes baromság. A Mint Carnak sem jellegében, sem harmóniáiban az égvilágon semmi köze nincs a fridayhez...
Amúgy ami nagyon emeli a wms-t, az - sajnálatosan - a b-oldalak. Én legalábbis lecseréltem volna a treasure-t az Ocean-re (amúgy is lényegében ugyanaz), a Numb-ot az It Used to be me-re, a Pink Dream-et meg a Round&Round-ra.

A Faith dalai valóban "egyformák", ha az átlagtempót nézzük, sőt, nevezhetők "unalmasnak" is. Ez a két dolog az, ami miatt én nagyon szerethető, és amiért szeretem a Faith-t.

Én a boys don't cry-al kezdtem, aztán standing on the beach, aztán kiss me. Fura, de a mai napig a standing otb b-oldalain érzem leginkább azt a bizsergést, ami a többi lemeznél idővel "normális" szeretetté "kopott" (kivéve disinteg). És ezeken érzem azt az IGAZI elszabadulást a keretek közül. Splintered in her head, Descent, New Day, Happy The Man. Nyávogás, hisztizés, elmebaj - a csupasz Robert Smith..:)