Douglas Alexander


Az emberek szívét és eszét egyformán meg kell nyernünk

A 2002-es svéd, németországi és amerikai választások zavarba ejtô képet adnak a baloldal helyzeté-rôl. Miközben a jobboldal megkaparintotta Franciaországot, Hollandiát és Amerikát, Németországban szoros vereséget szenvedett, az Egyesült Királyságban pedig egyszerûen megtizedelték. Erôs gazdaságot teremtô balközép kormányokat váltottak le az emberek szorongására játszó jobboldali pártok. Más balközép erôk ugyanakkor annak ellenére is megszilárdították helyzetüket, hogy ugyanazokkal a problémákkal néznek szembe, és hasonló megoldásokat kínálnak. A New York Timesban Alan Cowell azt írja, hogy Európa „csak pislog a jobboldal felemelkedésének láttán”, s kijelenti, hogy „ami ezt a fordulatot akutabbá teszi a rutinszerûen jobbra-balra kilengô ingamozgásnál, az az, hogy a szavazók úgy érzik, a toleranciát és társadalmi igazságosságot ígérô baloldali pártok kimerültek… ezen túlmenôen a jobboldal hasznot húz abból a mélyen gyökerezô félelembôl is, hogy a kényelmesen és jómódban élô Nyugat-Európa az Afganisztánból, az iraki Kurdisztánból, a harcoló Maghreb-országokból, a robbanásveszélyes Szahara alatti Afrikából kiinduló kaotikus bevándorlási hullám célpontja.”

Ám a 2000-es évtized elejének európai választásait úgy tekinteni, mint amelyek csak ügyekrôl szóltak – a közszolgáltatásoktól az Európai Unió szerepéig és a bevándorlásig –, annyit jelent, hogy szem elôl tévesztjük azokat a legalapvetôbb felismeréseket, amelyeket ezek a választások kínálnak, s az alkalmat, hogy e felismerések alapján alakítani tudjuk a baloldal jövôjét. Ha meg akarjuk érteni az eredményeket – gyôzelmeket és vereségeket egyaránt –, amelyeket a balközép pártok Európa-szerte s másutt elértek, értékelnünk kell, hogy a mai politikán belüli narratívák mennyire segítenek a választópolgároknak abban, hogy értelmesnek tartsák a felkínált alternatívákat. Más szóval, a sikeres politikai pártok a politika érzelmi és racionális dimenzióját egyaránt megértették, s ennek megfelelôen értékeiket olyan szakpolitikai lépésekre tudták lefordítani, amelyek egységes narratívává álltak össze, emiatt pedig visszhangra találtak a választók között. Minthogy alábecsültük a politika érzelmi tartalmát, a közös európai diskurzus túlzottan a szakpolitikát állította a középpontba.

Hangsúlyeltolódásra van tehát szükség a közös politikai diskurzusban: a kizárólagos „szakpolitikai” (policy) fókuszt feladva az ideológia, a szakpolitika és a kampány holisztikusabb szemléletére kell áttérnünk. Az említetteket összefûzô közös szál az a politikai narratíva, amely üzenetünket és hivatásunkat egyaránt élteti. Ez az ideológiai narratíva nem csak a haladó politika napirendjét alapozza meg, de a megismertetésére irányuló kampányunk a kulcsa annak a tervnek, mellyel víziónkat el akarjuk juttatni a választókhoz. A világos narratíva megfogalmazására való képesség kulcsfontosságú próbája az olyan hatalmon lévô pártoknak, amelyek újraválasztásukért küzdenek – nyilvánvalóan attól, hogy egy párt hatalmon van, még nem kellene abbahagynia a kampányolást, de igen gyakran mégis ez a helyzet. Emiatt a hatalmon lévô pártok különösen sebezhetôek azokkal a kampányolókkal szemben, akik más politikai perspektívát képesek kommunikálni, amely figyelmet kelt, ennélfogva biztosítja a választók támogatását.

A haladó pártok eredményei az elmúlt idôszakban a szavazóurnáknál igencsak igazolják ezt, s arra utalnak, hogy a baloldalnak tisztában kell lennie saját narratívájával, ha formálni akarja a jövôt.

Erre a legjobb példa talán nem Európából, hanem Amerikából ered – maga George W. Bush jelentette ki: „Elképesztô, hogy gyôztem. A béke, a jólét és a hivatalban lévô párt ellen kampányoltam.” Al Gore kampánya jelentôs politikai teljesítményeket kapott örökül, a gazdasági növekedéstôl a munkahely-teremtésen át a szegénység csökkenéséig, Bush azonban, részben mivel fegyelmezetten hajtogatta vízióját, az „együtt érzô konzervativizmust” Amerika számára – mégis félmillió szavazattal meg tudta verni. A gazdaság irányítása furcsa módon éppen azért került le a napirendrôl, mert a demokratáknak sikerült megerôsíteniük a gazdaságot, s ezért a választók szemében ez a siker nem Gore-t illette meg. A 2002-es ciklusközi választások eredményei azt mutatják, hogy két év elteltével a demokratáknak még mindig szükségük van egy új, meggyôzô narratívára. Sok demokrata el is ismeri ezt – John Edwards észak-karolinai szenátor, maga is lehetséges demokrata elnökjelölt [késôbb John Kerry demokrata elnökjelölt alelnökjelöltje a 2004-es elnökválasztáson – a szerk.], vallja, hogy „nem elég bírálni Bush-t, világos vízióra és alapvetô elképzelésekre van szükségünk arról, hogy merre akarunk menni”. Az Amerika jövôjére vonatkozó meggyôzô demokrata történet hiánya 2002-ben azt eredményezte, hogy a választások csak az elôtérben álló ügyekrôl szóltak – a terrorizmusról és Irakról –, ami a republikánusoknak volt elônyös.

Holland és francia testvérpártunk tapasztalatai párhuzamosak a demokratákéval. A Progressive Politics elsô számában Dick Benschop és Pierre Moscovici írnak arról, milyen nehézségekbe ütközik olyan kapcsot teremteni a jó gazdaságirányítás és a társadalmi haladás között, amely utat talál a választókhoz. A jobboldal viszont olyan narratívát kínált, amely megragadta a köz képzelôerejét – míg Amerikában ennek középpontjában a személyes szabadságot fokozó adócsökkentés állt, addig Európában a félelem. A felszínen integrációs nyelvezetet használva Pym Fortuyn kampánya az „idegenekkel” szembeni gyanakvást hirdette, ahogy Le Pen is – csak ô leplezetlenül. A szóban forgó választások azt tükrözik, hogy a szélsôjobboldal sikerének Európa-szerte az a titka, hogy támogatói számára olyan identitást kreált, amely a „mások” démonizálására épül. A társadalmon belüli sokféleségben fókuszálódnak mindazok félelmei, akik azért nem tekintik magukat másnak, mert történetesen nem tagjai valamilyen „más csoportnak”. John Lloyd így jellemzi a szélsôjobboldal vonzerejét: „A politikát így látják: ôk szabadítják ki népeiket azokból a láncokból, amelyekbe évtizedekig szociáldemokraták, kereszténydemokraták, konzervatívok és liberálisok verték ôket, akikben csak egy közös vonás van: nem figyelnek a népre.” Olyan identitás ez, amely a bevándorláson alapul, s következô célpontként most az Európai Uniót szemelte ki.

E választások kétféle tanulsággal járnak. Elôször: ha továbbra is sikeresnek akarjuk látni a szociáldemokrata pártokat Európában s azon kívül is, akkor fel kell hagynunk az „erszény”-politikával – azzal a 80-as években népszerû hiedelemmel, hogy a választók csak a pénztárcájukra gondolnak –, és figyelmünket az önazonosságunkat meghatározó ideológiai alapelvek felé kell fordítanunk. Évtizedekig bevett bölcsességnek számított, hogy a politikában a fej és a szív között kell választani – egy hozzáértô, ám hidegszívû jobboldal és egy társadalmilag együtt érzô, de gazdaságilag megbízhatatlan baloldal között. Az elmúlt évtizedben gazdaságilag hozzáértônek bizonyultunk, de a mostani új légkörben a haladó politika mércéje magasabb, mint valaha – pénzügyi kompetenciánk szükséges, de nem elégséges ahhoz, hogy magunknak igényeljük a hatalmat. Annak megértése, hogy mi vált ki visszhangot a választókközött, megköveteli a politikai vízió vonzerejének felismerését, valamint a választók azon vágyának méltánylását, hogy politikánkat egy nagyobb szabású terv részének tekinthessék.

Azokban az országokban, ahol a baloldal sikeres volt, a szakpolitikájához csatolt narratívához képest gazdasági teljesítménye voltaképpen másodlagosnak bizonyult. A 2002-es német szövetségi választásokon az SPD két ügyet – Irak kérdését, illetve az ország déli és keleti részét sújtó árvizet – használt fel arra, hogy a választók számára az értékeit kommunikálja. Charles Wallace ezt írta a Time Magazinben: Schröder „megszegte a politika legalapvetôbb szabályát”, amikor választási évben az árvízi helyreállítás érdekében elhalasztotta az adók csökkentését, ám ezzel szívtelennek tüntette fel mindazokat, akiket a gazdasági ügyek foglalkoztatnak. A vita soha többé nem tért vissza a gazdaságra, mert mint Mathias Müller megjegyezte, „Schröder könyörtelenül kiaknázta választói félelmét egy új, Irak elleni háborútól”. Schröder e téren képviselt erôteljes álláspontjával szemben a CDU menedzserszemléletûnek és unalmasnak tûnt; egy adócsökkentést mániákusan hajtogató párt állt szemben az amerikai érdekek ellen szólók tudatosan vállalt radikalizmusával.

A német választások azonban egy második tanulsággal is szolgálnak:

a narratívának olyannak kell lennie, hogy segítsen megôrizni a haladó politikát, és ne legyen alkalmas arra, hogy aláaknázza a gyôztes elôtt nyíló lehetôségeket. A választások cselekvési felhatalmazást adnak, s ha a gyôzelmet egyedül az említett két ügy hangoztatásával érik el, akkor még nem világos, vajon ez egyenlô-e azzal, hogy az emberek a nagyszabású változások, köztük a gazdasági reform mellett állnak. A Times vezércikke nemrég az SPD csökkenô támogatottságáról számolt be; az emberek dühösek az emelkedô adók miatt alig egy hónappal a választások után, és „széles körben elterjedt vélemény szerint Schröder úr a kampány során nem mondott igazat a gazdaságról”. Európa más országaiból származó bizonyítékok arra utalnak, hogy a gazdaságban legkönnyebben a választási felhatalmazás során szerzett széles koalíciós támogatottsággal lehet szerkezeti változtatásokat végrehajtani.

Nagy-Britanniában kétségtelenül ez a helyzet. Ezt nem utolsósorban az ellenzékünktôl tanultuk meg – második miniszterelnöksége elején Margaret Thatcher a reakciós politika egységes narratívájában kezdte összekapcsolni a szakpolitikáját (például a vásárlás joga, alacsonyabb személyi jövedelemadó és szakszervezeti reformok) tágabb céljaival (individualista és piaci alapú társadalom kiépítése). A Munkáspárt 2001-es gyôzelmének mértékéhez természetesen a brit választási rendszer és az alacsony részvétel egyaránt hozzájárult. A tanulságok azonban, amelyeket a narratíva fontosságára vonatkozóan levontunk, a jelenlegi európai vitákra is érvényesek. A jobboldal viszonylagos gyengesége miatt fennállt annak a veszélye, hogy a sajtó inkább az Új Munkáspárttal kapcsolatos népszavazássá változtatja a 2001-es választásokat, semmint hogy elismerné: fontos választásról van szó két politikai álláspont között. A Munkáspárt azzal, hogy világosan és következetesen a közszolgáltatásokba való befektetések és e szolgáltatások megreformálásának kérdését állította a középpontba, el tudta érni, hogy a választás ideológiai csatává váljék azok között, akik jobb közszolgáltatásokat kívántak, illetve azok között, akik nagyobb adócsökkentést akartak. A napirenden levô értékeket megszabva, s ezt a narratívát szakpolitikai elgondolásokra lefordítva, a Munkáspárt képes volt megmutatni, hogy nemcsak eredményei, hanem további célkitûzései is vannak azokban az ügyekben, amelyek a választók számára a legfontosabbak.

Ezért ne vegyük szó szerint a szélsôjobboldal és a félelemre épülô politika kihívását, inkább tekintsük emlékeztetônek, hogy ismét megerôsítsük ideológiai önazonosságunkat. A szakpolitikai lépések mögött az azonosulás áll azzal a narratívával, amelyet egy adott politikai párt a megteremteni kívánt társadalomról alkot – a jó pénzügyi irányítástól az egészségügyi ellátásra vonatkozó tervekig –, s ez segít a választóknak tájékozódni a vetélkedô pártok között. Ahol a baloldalnak nem sikerült emberi léptékûvé tenni a szakpolitika eredményeit, és ezzel a választók elôtt valóságossá tenni politikai menetrendünk kimenetelét, ott vagy meg sem tudta szerezni a hatalmat, vagy ha igen, megtartani már nem tudta . Ezzel szemben a jobboldal Európa-szerte megosztó politikát hirdet (helyenként sikerrel), amely egyes csoportokat, például a menedékkérôket veszi célba, és megpróbálja rájuk hárítani a felelôsséget a modern társadalom problémáiért. A legtöbb jobboldali párt fô kampányeszközévé így a választók növekvô elbizonytalanodása és félelme válik. De tisztázzunk valamit: sohasem próbálhatunk meg kizárólag az ellenfeleink által megszabott feltételek mellett versengeni!

Ezzel csak azt érnénk el, hogy érvényessé nyilvánítsuk az általuk választott keretfeltételeket, s elmulasszuk az alkalmat arra, hogy egy ezzel ellentétes, haladó menetrendet dolgozzunk ki. A baloldalnak ahelyett, hogy behódolna a társadalmi problémákból adódó bizonytalanságoknak, kétségbe kell vonnia ôket, és meg kell mutatnia, miként csökkenthetôk együttes cselekvéssel a modernitás kockázatai, s miként teremthetôk mindenki számára lehetôségek.

A jobboldal démonizálni igyekszik azokat, akik „mások” – nekünk e helyett világosan meg kell mutatnunk, kit tekintünk a társadalmi igazságosság igazi ellenfelének.

Hogyan építhetô fel ez a progresszív narratíva? Durkheimet parafrazeálva a választók szakítanak a tiszteletteljes megközelítéssel, ahol a politikai pártok támogatása a hagyományban gyökerezô mechanikus reflex, és egy olyan felfogás felé fordulnak, amelynek értelmében a politikai pártok támogatottsága szervesen következik abból, hogy programjuk megvalósítása mennyire elônyös a választók számára. A brit tapasztalatok azt mutatják, hogy az emberek nem vesztik el érdeklôdésüket a politika iránt, a politika éppannyira foglalkoztatja ôket, mint húsz évvel ezelôtt. Inkább arról van szó, hogy fokozottabban vesznek részt különbözô megmozdulásokban – például egyetlen ügyet szolgáló kampányokban –, amelyeket viszont nem tekintenek politikai tevékenységeknek. A választópolgárok szükségletei és igényei ennek folytán sokrétûbbek, ezért az egyenfazonú kampányok nem igazán ragadják magukkal a szavazókat. Amikor tehát a kampányok résztvevôihez szólunk, és vitára hívjuk ôket a haladó politika napirendjérôl, nyíltan meg kell mondanunk, miben illeszkednek – vagy miben nem – elképzeléseik a mieinkhez, s ki kell fejtenünk, hogyan kapcsolódnak ezek az érdekek értéknapirendünk más ügyeihez. Gyakorlati szinten ez azt jelenti, hogy a politikai részvétel általuk választott különbözô módjait tiszteletben tartva üzeneteinkkel a szavazókhoz kell alkalmazkodnunk; 2001-ben Nagy-Britanniában ennek megfelelôen személyes levelet küldtünk a konkrét ügyekkel kapcsolatban, országos hívásközpontunkon keresztül a személyes kapcsolatfelvételre is mód nyílt, és új módszerekkel (például videók vagy szöveges üzenetek) is igyekeztünk eljuttatni üzenetünket. Sokat várhatunk az európai progresszív pártok értekezletétôl, ahol megtárgyalhatjuk, mely kampányeszközök teszik leginkább lehetôvé, hogy üzenetünk eljusson az egyre sokrétûbb választóközönséghez.

Ám még a legsikeresebb kampánygépezetet is erôs politikai küldetésnek kell fenntartania. Narratívánkat annak világos felismerésére kell alapoznunk, hogy mit jelent korunkban a progresszív politika, megjelölve, hogy miben különbözünk a populistáktól. Cikkem gondolatmenetének ezért szerves része, hogy a szakpolitikát a narratíva élteti. Az európai és azon túli baloldal múltbeli vitái túl gyakran forogtak pusztán a szakpolitika körül, s nem tették diskurzus tárgyává sem a kampányeszközöket, sem filozófiai gyökereinket. Ha kertelés nélkül terítékre kerülnek a progresszív politika filozófiai dimenziói, akkor ennek természetes folyományaként kommunikációs stratégiánk és taktikánk egyaránt magasabb fokra lép majd. Ha tehát tartani kívánjuk magunkat a progresszív napirendhez, akkor elkövetkezô vitáink során ezt a narratívát kell továbbformálnunk azokkal az elvekkel együtt, amelyekbôl a szakpolitika és a kampány fakad – legutóbbi választási eredményeink megbeszélése idôszerû is, és fontos is.Nagy-Britanniában az elért választási gyôzelem nyomán a Munkáspártnak alkalma nyílott arra – s ez egyszersmind felelôssége is –, hogy éppoly biztos kézzel formálja újra a politikai színteret, ahogy a választói szcénát tette. Ebbôl a szempontból négy ügynek válhat a javára, ha megbeszéljük ôket európai partnereinkkel, s így alakíthatjuk narratívánkat az elkövetkezô évekre.

Az elsô az állam és az egyén viszonya, az állampolgári létet fenntartó jogok és kötelességek. A baloldal teremtette meg az állampolgárság szociális dimenzióját az olyan intézmények útján, mint a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (National Health Service – NHS) és az állami oktatás, de a baloldal ismeri fel azt is, hogy a modern élet bonyolultabbá válása miatt ezeket az intézményeket meg kell változtatni. A baloldal Európa-szerte a kulcsfontosságú társadalmi intézményeink jövôbeli alakját érintô döntések elôtt áll, s ebben a helyzetben mindennél idôszerûbb emelni a közszolgáltatások egyéni igénybevételének szintjét. Fôként azt a kérdést kell felvetnünk, miként békíthetô össze a választási szabadság az eredményességgel, hogyan lehet összeegyeztetni a közszolgáltatások fogyasztását megteremtésükkel. Világos narratívát kell kialakítanunk arról, hogy mit várhatnak az emberek az ilyen progresszív napirendtôl, és cserébe mi mit várhatunk tôlük.

A második: a progresszív napirend meghatározása során szükség van az egyenlôség és szabadság összekapcsolására. Túl sokáig engedtük meg magunknak, hogy egymás ellentéteiként határozzuk meg az egyenlôséget és a szabadságot, és az egyenlôségben való érdekeltséget az egyformaság vágyaként jellemezzük. Ahelyett, hogy az egalitáriusabb társadalom iránti vágyat úgy fognánk fel, mint ami gátat vet az egyéni szabadságnak, arra kell utakat-módokat találnunk, miként teremthetnénk újra kapcsolatot a közéleti részvétel egyenlôsége és a nagyobb személyes szabadság között. Meg kell mutatnunk, miként kapcsolódik az egyén képessége lehetôségeinek valóra váltására a társadalom ugyanilyen képességéhez, ezzel szemléltetve, hogy egyenlôség és szabadság inherensen társadalmi változók, amelyek mindenkitôl társadalmi cselekvést követelnek ahhoz, hogy ki-ki maga is megtapasztalhassa ôket. Lényegében a közös cselekvés fogalmának kell új értelmet kölcsönöznünk, hozzásegítve a társadalmi intézményeket – a helyi önkormányzattól a nemzeti kormányig –, hogy nagyobb szabadságot nyújtsanak az egyénnek.

A harmadik: ahogy egyre jobban tudatosul bennünk a nemzetek elôtt álló problémák összefonódottsága – legyen szó akár a környezet pusztulásáról, a terrorizmusról vagy a globalizációról –, arra is rájövünk, hogy e problémák megoldása közös cselekvést igényel. Csak a baloldal ismeri fel teljes mértékben, hogy az ilyen megoldások csupán egy olyan retorikára épülhetnek, amely méltányolja, hogy együtt többre jutunk, mint ki-ki magában. Világosan felismerve a politikát alátámasztó értékeket, elômozdíthatjuk az együttmûködést az egyes országok között, hiszen csak így küzdhetünk meg a nemzeti határokon átnyúló problémáinkkal. Ahogy az állampolgári létnek is a modern világra szabott felfogását kell kialakítanunk, úgy a politikai részvétel terén is egy olyan felfogásra van szükségünk, amelyben a modernitás bonyolult viszonyai által megkövetelt döntéshozatali szintek tükrözôdnek. Ez azt jelenti, hogy útitervet kell kidolgoznunk a részvételen alapuló demokrácia kifejlesztésére a közélet minden szintjén; arra kell törekednünk, hogy a részvétel különbözô formái, a regionális vagy helyi kormányzatok, a lakásbérlôk egyesületei és az online közösségek, a nemzetközi konferenciák és a globális csúcstalálkozók mint a progresszív jövô hordozói közös identitássá kapcsolódjanak össze.

Végül: amennyiben felismerjük, hogy a modern világot alakító erôk többsége kívül áll a politikai élet hagyományos kötelékein, meg kell próbálkoznunk kétségbe vonni e határokat. Tegyük nyilvánvalóvá a mindennapi élet politikai tartalmát; ne hagyjuk, hogy a politika arra zsugorodjék, hogy négyévente választunk a politikai pártok között, bôvítsük a politikai diskurzus határait, hogy abba ne csak a kormány férjen bele, hanem azok a struktúrák és szervezetek is, amelyek értelmet adnak az emberek életének! A munkahely, a civil és az önkéntes intézmények, valamint a család – mindezek nem önálló entitások, hanem a köz világát alkotó társadalmi szövedék részei. A progresszív társadalmat meghatározva a modern korban olyan narratívákat is meg kell fogalmaznunk, amelyek éppúgy segítenek megérteni az ilyen intézmények szerepét egy társadalomban, miként a kormány szerepérôl szóló hagyományosabb fejtegetéseket is. Ez viszont hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy az állampolgári lét általunk vallott felfogását a részvétel olyan új szemléletére alapozzuk, amely túlmutat a puszta szavazáson, s ehelyett a köz terein végzett közös tevékenység révén valóban hatalommal próbál felruházni egyéneket és közösségeket.

Ezek nem szakpolitikai, hanem „politikai” ügyek. Nem is reménykedhetünk abban, hogy megtaláljuk a progresszív társadalom elômozdítására alkalmas szakpolitikákat, ha nem méltányoljuk az ôket alátámasztó ideológiai narratívát. Egyre bizonytalanabbá váló világunkban a progresszív politika értékeink magabiztos alkalmazásából fakad, és kell is fakadnia. Ezek az értékek küldetésünket és üzenetünket egyaránt alátámasztják; formálják szakpolitikai elképzeléseinket és kommunikációnkat. Mi több, politikánkat az értékek világába gyökereztetve biztosak lehetünk abban, hogy a helyes oldalra állunk, mert az ellenzékiségbôl születô politika leginkább az elvi alapokon álló érveléssel szemben sebezhetô.

Tudjuk, hogy a szélsôjobboldal csak egyszerû megoldásokat képes ajánlani összetett problémákra – happy ending nélküli történet –, s amint a jobboldal kezd Európa-szerte elakadni, meg kell ragadnunk az alkalmat, hogy megmutassuk: mi másmilyenek vagyunk. Ezzel a kihívással szembe kell néznünk: az európai partnereinkkel folytatott megbeszéléseink során közkinccsé kell tenni kampánytechnikáinkat, és meg kell fo-galmaznunk ideológiai válaszainkat a fenti problémákra. Célunk az, hogy a modernitásra olyan összefüggô szakpolitikai napirenddel reagáljunk, amely a saját, nem mások által meghatározott értékeinkre épül. Ha a baloldal megmutatja, hogy a jobboldal világos szakpolitikai alternatívákat nélkülözô tarthatatlan napirendet hirdet, s ezt a társadalmi igazságosságra alapozott szakpolitikai megoldások kínálta lehetôségek világos felismerésével állítja szembe – akkor diadalmaskodhat, és diadalmaskodni is fog. Ezért hát a nemzetközi élet valamennyi mai bizonytalansága mellett sem szükséges borúlátóan megítélnünk a baloldal lehetôségeit – ellenkezôleg, bíznunk kell abban, hogy képesek vagyunk megnyerni az európai emberek szívéért és eszéért folyó csatát.