Kulcs

  Sok évvel később, regisztrációjának megszüntetése előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor iskolából hazafelé jövet elvesztette a kulcsát. Akkoriban Macondo egy lakótelep volt, négyemeletes házakkal, és egyetlen tízemeletessel, ahová a gyerekek liftezni jártak.

  Az ezredes még nem volt ezredes, a világháló sem volt világháló és senki sem tudta még, hogy egyszer valaki egy sosemvolt ezredes nevét kölcsönzi majd magának, mert az lesz a szokás, hogy emberek álarcokat vesznek magukra egy virtuális világban, nem sejtve, hogy egy idő után hozzájuk nő és rájuk borul ez a burok, és a valós világbeli élmények helyett egy kitalált alak tulajdonságai és elektronokba kódolt szavai szivárognak át a bőrükön, hogy lerakódjanak, és sajogjanak, mint az epekő. Abban a világban a világháló helyett könyvekkel lehetett elrugaszkodni a valóságtól, és a kis Aureliano, akit akkor még másként hívtak, hiszen a névkölcsönzésnek még nem jött el az ideje, és aki a valósággal már akkor is hadilábon állt, egy napon rájött, hogy az elrugaszkodáshoz a legjobb kiindulópont a Könyvtár. Azon a napon történt, amikor az osztály elment könyvtárlátogatásra és kiderült, hogy bárki lehet tag, akinek a szülei aláírnak egy hosszúkás kartont és kifizetik az egyforintos éves díjat. A Könyvtár kimeríthetetlen forrásnak tűnt az első napon, bár legfeljebb hat könyvet lehetett egyidőben kikölcsönözni, ami a hétvégét is beleszámítva szűkös adagnak tűnt egy hétre. Viszont voltak kalandregények és fantasztikus könyvek, de sajnos, a polcok felmérése és némi fejszámolás után be kellett látnia, hogy a kimeríthetetlen forrás igenis kimeríthető, ezért úgy döntött, hogy minden izgalmasnak tűnő könyv mellé legalább egy unalmasnak tűnőt is ki kell vennie, valamint a mindenkori kivett kaland- és fantasztikuskönyvek aránya nem haladhatja meg az 50 százalékot. Jobb híján tudományos ismeretterjesztő könyvekkel és életrajzokkal pótolta ki az izgalmasakat, mellékhatásként nemigen kellett tanulnia az órákra így a tanulás helyett is olvashatott.
  Akkoriban úgy gondolta, a világ megismerhető és tele van magyarázatra váró jelenségekkel és az életnek bizonyára van értelme, még nem tudta, hogy sok évvel később megelégedne majd valami leheletnyi bizonyítékkal arra, hogy van élet és ez, amit él, az. Így viszont nem érte felkészületlenül az a szokatlan eseménysorozat, amit úgy lehetne leírni, hogy a lakáskulcs szisztematikusan visszatérő elveszése. Lakótelepi gyerekként természetesen iskolába járt, délután napközibe, majd onnan haza, ahol általában meg kellett várnia, míg hazaérnek a szülei, hogy beengedjék. Nagy előrelépés volt, amikor végre beléphetett a félnégyesek előkelő klubjába, amibe minden kisnapközis vágyott, ahol a tagoknak a szülei rövid bejegyzésben tudatták a tanárokkal, irigykedő napközisekkel, haverokkal és a portán ülő ügyeletesekkel, hogy gyermekük a napköziből fél négykor hazamehet. Ennek következményeként lakáskulcsot is kapott, amit az első elvesztésig zsebben hordott, később nyakba kötött zsinegen, de ez sem segített, előbb-utóbb minden kulcs eltűnt valahová, felszívódott, mintha egy láthatatlan rendszergazda küldte volna a /dev/null-ba, de hát kinek is lehetett volna root jelszava az életéhez, és mit is érthetett volna ő ehhez akkoriban, amikor még nem tudta, hogy egyszer a számítógépek fogják majd a könyvtárat helyettesíteni az elrugaszkodásban. A jelenség tudományos igényű vizsgálata viszont nem tűrt halasztást, ezért elhatározta, kísérleti úton fogja kideríteni, mi is történik az elveszés pillanatában, és hogyan lehetne azt érzékelni, annak érdekében, hogy elkerülhesse. Nem zavarta volna a dolog amúgy, de egyrészt fűtötte a tudományos kíváncsiság, másrészt szülei azzal fenyegettek, hogy legközelebb visszavonják ragyogóan tündöklő belépőjét a félnégyesek álomvilágába.

  A kísérletre egy szép napos délután kerített sort, némileg nyugtalanító körülmények között, ugyanis sürgette a szükség, közönségesebben: kakálnia kellett, de hát a dolog, a kísérlet, nem tűrt halasztást, és arra gondolt, vajon Scott és Amundsen elhalasztotta volna-e a Déli-sark meghódítását ilyen közönséges indokkal, és sok év múlva majd eszébe jut ez a gondolat mégegyszer, amikor egy dokumentumfilmben valaki, aki átgyalogolt Grönlandon, elmondja, hogy a sarkkörön egyet tehet az ember, ha kakálnia kell, kivárja a delet, amikor relatíve a legmelegebb van, a nap felé fordítja a hátsó felét, letolja a gatyát, kinyomja az anyagot, felhúzza a gatyát és már indul is. Elvetette tehát a halasztás gondolatát, kibogozta a zsinórt és a kulcsot előredobta a fűbe, hogy megfigyelhesse az eltűnés pillanatát és az azt kísérő érzést. Eleinte közelre dobálta és nagyon figyelte hová esik, de aztán rájött, hogy így soha nem fog elveszni a kulcs, és mit szólt volna ugye Scott és Amundsen, ezért egyre távolabb kezdte dobni, és próbált nem odafigyelni. Végül siker koronázta az erőfeszítéseit, bár be kellett ismernie, hogy nem megfelelően tervezett kísérlete miatt a megfigyelései nem hozhatták meg a várt eredményt, ugyanis a kulcs elvesztése és az elvesztés felismerése között jelentős, ideges kereséssel eltöltött idő telt el, ezért a pótolhatatlan veszteség felismerésekor kiváltott érzések már nem azok voltak, amiket akkor élt át, amikor még lett volna lehetősége a veszteség megakadályozására, konkrétan az eldobás pillanatában, amikor még nem tudhatta, hogy a kulcs tényleg el fog veszni és önkéntelenül is abban bízott, hogy a nyugtalanító körülményekre való tekintettel végül nem fog.

Mégis elveszett.

  Búsan ballagott hát hazafelé, tudván, hogy jelentős időt kell még eltöltenie házon kívül és kis híján sikerült is balesetmentesen eltöltenie ezt az időt, de végül eljött az igazság pillanata, amikor érezte, hogy itt a vég, vannak dolgok, amik nem tűrnek halasztást és megadóan, talán úgy, ahogy Scott búcsúzott el utolsó emberétől, elengedte magát. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy viszonylag kis méretben és gömbölyűformában távozott belőle a menzai koszt, és akárha őskori tojás alakú kavicsok hengerednének jobb nadrágszárának patakmedrében, sikerült észrevétlen kirázogatnia az eredményt a bokrok alá. Ott állt a lépcsőház előtt, körülötte különös, ferde illatok, fejében szövegváltozatok, amelyekkel megpróbálja majd meggyőzni szüleit arról, hogy a kulcs elvesztése szükséges és hasznos kísérlet eredménye volt, és a kísérlet érdekében meghozott áldozatok arányosnak és vállalhatónak tekinthetők. Még remélt.
  És közben valahol távol az emberek éppen kezdték megismerni Aureliano Buendía ezredest, akinek sok évvel későbbi, nem evilági árnyékát épp kitörölni készült valaki, mert minden, ami szép addigra már írva lett és mindörökre megismételhetetlen, és mert az olyan virtuális személynek, aki száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon.