Kátai Tamás:

A FELHŐK VONULÁSA

Vonuló felhők nyíló versei
örvénylenek, úsznak messzire
tátogó árnyak maradnak csak
a sebzett földnek
barnán a barna, jegenyedal
tudom, sár lesz a kar
vagy tar gallyak végül
hajlik a mélyekbe minden
míg borzalmak közt bolyongsz
szívembe bújsz csendben

(mért nem tudom én ezt
egyszerűbben mondani
vagy legalább hangosabban
elhinni, hogy elhiszed
de elviszed azt a részed
ami gondol egy merészet
néha és akarja, hogy valaki takarja
be, hogy ne lássa az isten
mikor rosszat akar, nincsen
itt az a részed
ami egészen merészen tűri
hogy a másik belegyűri
magába, mert ő is fél
és tőled kér
puha lelket csúf világban
jaj

de azért itt vagy majdnem teljesen
és beérem, mert jó nekem
ha vagy)