Előzmény az volt, hogy Brémában jártam a Fazekas kórussal (Miskolc) kórusolimpián. A versenyt követő nap a kísérőtanárok felvetették, hogy mi lenne, ha kibuszoznánk az Északi-tenger partjára a kikötőhöz (nem emlékszem, mi volt a neve, csak arra, hogy nem volt olyan messze Rostocktól), és akkor megnéznénk a tengert, meg néhány kikötö halászhajót. Hát a hülye magyar mikor megy tengert nézni? Hát vihar idején, ez természetes. Kiszálltunk a buszból mind az 50-en (ennyi emberből állt a versenyteam), mihelyst kiértünk, kifordult az ernyőnk, és szó szerint bőrig áztunk, de úgy gondoltuk, ha már kimerészkedünk, nem adjuk föl, és csak azért is kiszüljük magunkat a tengerpartra, persze biztos távolságra a hullámoktól (200-300 m). Rendben ki is értünk. Hát én még olyan szépet nam láttam: képzelj el egy hatalmas kékesszürke víztömeget üvegzöld árnyalatokkal, amint csapkod és örjöng ezerfelé, és milliószor megcsillannak az ici pici cseppek, és az ég egészen fehér, mondhatni világít, közben 20-30 km/h sebbeséggel száguld a parti szél. Iszonyú szép, és félelmetes. Hát ilyesmi. :)