A magyar ünnep
A magyar ünnepek eredete, értelme, és újjászületésük
Életünk alakításához, értelmének megvalósításához lényeges
megfelelő képet kialakítanunk az ünnep lényegéről. A mai világban az
életről egy csőlátás alakul ki, mégpedig egy olyan csőlátás, amely
egyszerre rövidlátás is, tehát röviden rövidcső-látásnak lehetne
mondani. Ehelyett megpróbálok visszamenni a kezdetekig, a magyar
világlátás talajáig. A magyar ünnepek mibenlétét nem lehet felderíteni,
ha először nem takarítjuk el a megértést elzáró akadályokat, út-
torlaszokat. Az egyik ilyen a mitológiáról kialakított tévképzet. A mai
világban a mitológiát történelmi és természet-tudományos
szempontból megbízhatatlannak tekintik. A mitológiáról közkeletű
nézet, hogy a vallásokhoz kötődik, és többnyire valótlan elemekre
épülő meseszerű, mondaszerű költemények, történeti szempontból
megbízhatatlan információk. Valójában azonban majdhogynem fordítva
áll a helyzet. Ha meggondoljuk, hogy a mitológiák az emberi élet és a
Világegyetem végső kérdéseiről gondolatok egységes rendszerét
alakították ki, és hogy a mitológiákat nem egyes emberek hozták létre,
hanem bennük az ősnépek a kezdetektől hagyományozott tudása,
kultúrája testesült meg, érdekes összehasonlítást tehetünk a
mitológiákat létrehozó és a mai kultúrák között.
Ma a népi kultúrák folytonossága megszakadt, az egy kultúrkörhöz
tartozó emberek nem járnak össze nézeteik kicserélésére, nem
alakítanak ki egységes, népi magaskultúrát. Ezzel szemben kifejlődött
egy olyan kultúra, amely Ludwig von Bertalanffy, vagy Konrad Lorenz
véleménye szerint a gazdasági életnek szorosan alárendelt. A mai
kultúra legfeljebb periferikusan, többnyire az intézményes kereteken
kívül foglalkozik az emberi élet és a Világegyetem végső kérdéseivel, és
ezeket rendszerint mint tudományosan vizsgálhatatlan kérdéseket, ki
is rekeszti a vizsgálandó kérdések köréből. Az ősi közösségek tagjait
viszont érdekelte a környező világ természete, a Világegyetem
lényege, az ember sorsa, rendeltetése, és ezeket meg is vitatta, és
ezekről ki is alakított közkeletű nézeteket, amelyek a nemzet kultúráját
jelentették. A mitológiák ezeket a kérdéseket viszont a nemzet élete
számára központi jelentőségűeknek tekintették. A mai kultúrák ebben
a vonatkozásban is sokat tanulhatnának az általuk lenézett, többezer
éves mitológiáktól. A mitológia komoly tudást őrzött meg, hozott létre,
és rendszerezett, amely nem felszínes nézetrendszer, hanem az
emberiség ősi tudását is magában rejti, ha alaposabban megvizsgáljuk.
A mitológiák a nemzeti kultúrák központi magjai, és az emberiség ősi
tudását őrző hagyományokban gyökereznek. Kerényi Károly például
rámutat, hogy Herodotosz még logoszt mond ott, ahol a későbbi
Szókratész és Protagórász mítoszt mond. Ez azt jelenti, hogy
Herodotosz idejében még a mitológia kérdéseit még logosszal,
logikával vizsgálták, párszáz évvel később viszont már az értelem
kivonult a végső kérdések vizsgálatából. A mitológia a logikában, az
emberiség ős-tudományában gyökerezik, amelyet a görögség kialakuló
kultúrája taszított a logosszal szembe: csak azóta állítható, hogy a
mítosz és a logosz kölcsönösen kizárják egymást. A mítosz a Magyar
Nyelv Értelmező szótára szerint vallási tárgyú ősi monda.
Az eredeti vallásról
De mi a vallás? Mindenkinek van egy kialakult képe arról, hogy mi a
vallás. De tényleg az-e a vallás, aminek ma gondoljuk? Vagy itt is arról
van szó, hogy a vallásról kialakult közkeletű nézetek nem fedik a vallás
eredeti tartalmát. Annak idején mit értettek a vallás alatt? Azt értették,
amit mi ma értünk? A helyzet a következő: nem azt értették, hanem
szinte a fordítottját. Megismétlődik az a jelenség, amelyet a mitológia
szó eredeti jelentésének vizsgálatakor tapasztaltunk. Ma a vallás alatt
elsősorban misztikus nézeteket értünk. A misztikus nézetek pedig csak
attól misztikusok - pl. a magyar nyelv értelmező szótára
meghatározása szerint - , hogy az általuk tételezett jelenség
vizsgálatából kizárják az értelmet, azt mint az értelem által
megközelíthetetlen, ködös, megfoghatatlan tényezőt tételezik. A
misztikus beállítódottság olyan tényezőt állít világlátásunk
középpontjába, amely nem a tudás, hanem a tudásnak szinte az
ellentéte, ami lefedi és megakadályozza tudást, mert a világ
legfontosabb tényezőjét az értelem számára megközelíthetetlennek
minősíti.
De gondoljunk bele, milyen lehetett az eredeti vallás, amely a misztikus
vallások, a kereszténység előtt létezett! Helyezkedjünk be az akkori
világlátásba! Vallassuk erről a magyar nyelvet, amelynek a vallások
létrejöttekor kellett nevet, jelentést adni a vallásra vonatkozó
legfontosabb szavaknak! A magyar nyelv szerint az ember azt vallja,
amit valósnak tart, amit legjobb és legalaposabb ismeretei szerint tart
valósnak, ami a legjobb meggyőződése, amely a teljes és színtiszta
igazság. A vallatás is a legmélyebb igazság kikényszerítésére irányul,
arra, hogy a vallatott elmondjon mindent, amit tud a szóban forgó
tárgyról. A vallás a magyar nyelvben eredetileg az igazság megvallását
jelentette. Tehát nem egy önkényes vagy tetszőleges hiedelmet - a
magyar ősvallás a későbbi misztikus vallásokkal szemben még az
igazság megismerésére, megőrzésére és teljes feltárására irányult.
Nem egy olyan hit áll a központban, amely maga zárja ki, hogy
igazságértékét bárki megközelítse. Fordítva, az volt a kötelező, hogy
mindenki legjobb belátásával, legmélyebb vizsgálatai, értelme alapján
találjon rá a minél teljesebb igazságra. A magyar ősvallás a későbbi
misztikus vallásokkal szemben még az igazság teljes mélységben
történő megismerését szolgálta. Olyan vallás volt, amely az
alapkérdésekben homlokegyenest ellenkező irányultságú, mint a
misztikus vallások.
Ipolyi Arnold, a magyar mitológia első újkori ismertetője szerint "a
mitológia a hajdankor - a misztikus vallások előtti kor - népeinek tana
az isten s a világról". Úgy mondhatnánk tehát, hogy az ősvallás a
világtan és istentan, világ-tudat és isten-tudat. Ahogy Ipolyi írja: az
öntudat kifejlődése is csak közösségi hatások révén lehetséges. Még
inkább közösségi gyökerű az öntudat párja, a világ-tudat és az
istentudat. A világról szerzett ismereteink nagy részét másoktól kapjuk.
Az isten-tudatnál különösen ez a helyzet. A valódi isten-tudat az
eredetek tana. Miféle természetű az igazi Isten? Miből keletkezett
minden? Az ősi tudás az eredetek tana kellett legyen, mert mindent
akkor tudunk csak megérteni, ha elmegyünk a végső gyökerekig, vagy
a hogy a magyar nyelv mondja, a dolgok végső magjáig. A dolgok
végső gyökere ugyanis - ha meggondoljuk - nem a gyökér. Nem a
gyökérből lesz a növény, mert a gyökér is lesz valamiből. Minden létező
legtömörebb végső sűrítménye, lényege nem a sokat emlegetett
gyökér, hanem a mag. A magyar mitológia minden létező végső
magjának tana volt. Röviden: ős-tan. Az ős-eredet tana.
Az ősmag tana.
Ha megnézzük, mit ír Ipolyi, előtűnik, hogy az ősi tudás, a természetes
vallás magja kettős természetű: a világ-tudat és az isten-tudat
párosan jelentkeznek. Ebben az a tény fejeződik ki, hogy a magyarság
miszticizmustól még romlatlan szemlélete a világot isteni
természetűnek látta. Az ősi magyar látásban a világ és isten: egy. A
világ isten-lényegű. De mit érthetünk az isten alatt? Mi az igazság az
isten felől? Ez itt a kérdés. A legjobban ezt is az ősi szemléletbe
helyezkedve foghatjuk fel. Titokfejtő Grandpierre K. Endre " A magyar
ősvallás történelmi alapjai", és "Istennyomok hétölnyi por alatt." című
munkáiban megmutatta, hogy a magyarság ősi igazlátása,
valóságlátása, világlátása középpontjában a Napisten állt. Mivel Isten
a legfőbb lény neve a magyarban, a Napisten-tan központi felismerése,
hogy a legfőbb lény a Nap - él. A Nap - élő lény. Az, hogy a világ és az
Isten egy, azt jelenti, hogy a világ élő természetű. Nem olyan tehát,
mint amilyennek a mai civilizáció mutatja, ami szerint a világ idegen,
közömbös anyagcsomók merő halmaza, hanem ellenkezőleg, a világ
egy élő szervezet, olyan valami, aminek szerveződése adja lényegét,
szerveződése a magja. "Az aranykorból eredő felfogás egyáltalán nem
ellentétes a mai tudományos felfogással, csupán meghaladja azt,
legalábbis egyelőre, mert világszerte dereng és terjed már az őskori
tudás, hogy a Nap hasonlíthatatlanul nagyobb hatással van a földi
életre, semmint gondoltuk. Nem csupán arról van szó, hogy a Nap
fénye és melege nélkül kipusztulna az élet, de arról is, hogy minden
élet valóban a Napból ered, a Nap az élet földi megteremtője, életre
hívója, tehát ő az igazi teremtő, tőle ered és tőle függ minden élet,
úgy, ahogy azt aranykori elődeink tudták. Magának az emberi elmének
adott, tudati szintű működését is ő tartja fenn. A Nap - minden
elevenek kútfeje, az élet, a földi élet központi kútforrása. Ő az Élő
Isten, minden élőnél élőbb élő."
A magyarság ősvallásában az Isten ugyanakkor a Mindenség Ura,
Hadúr, a Hadisten, akinek lakóhelye a Tejút. A Tejút egy élőlény volt,
ma úgy mondhatnánk, a Galaxis élő rendszer. A Nap mellett a Tejutat is
élőlénynek fogtuk fel. Ezt fejezi ki a csodaszarvas - a kozmikus világot
megtestesítő ősjelkép. Regösénekek sora, és olyan sokezeréves
magyar népballadák, mint a "Júlia szép leány" tanúskodnak erről. Az
ősmagyar mitológia, világtan központi Istenének másik formája,
elnevezése: a Magyarok Istene. Ebben az elnevezésben a magyar
nemzeti lét isteni eredetének és a magyarság összetartozásának
tudata fejeződik ki. Az a tudat, hogy a magyar népet a Természet erői
hozták létre, a magyar nemzetet a Természet szervezőereje szervezte
meg és élteti, tartja fenn.
A magyar őshagyományok vizsgálata arra a felismerésre vezet, hogy
az ősi világlátásban a létezők isteni, vagyis élő természete (eszerint
isteninek, csodálatosnak, csodákkal telítettnek az életet tartották)
elsősorban a Világegyetemben, a Mindenségben, a Tejútban, a Napban
és a magyar nemzetben testesül meg. A legfőbb élő lények kategóriái
tehát a Mindenség, a Tejút, a Nap és a magyar nemzet. Mai ésszel is
belátható, hogy mindezek valójában olyan tudatformák,
szerveződéssel bíró rendszerek, amelyek egy, az egyéni
szerveződésnél, a tudatnál magasabb szerveződés kifejeződései, és
mindennek igazságtartalma megalapozható. Az ősi magyar ünnepek a
rítuson alapulnak. A rítus és a mítosz pedig egy világszemlélet
kifejeződései (Dömötör Tekla: Naptári ünnepek és népi színjátszás,
Budapest, 1973). A magyar ünnepek feltárása akkor érhet el
eredményt, ha a végső áttekintő, szervező tényező, a magyar
világlátás ismeretében keres és értékel.
A mai ünnepeket áttekintve megállapíthatjuk, hogy ahogy a mai
karácsony-ünnep különbözik a régi magyarság kerecsen-ünnepétől,
úgy a legtöbb magyar ünnepet vagy eltemették, vagy vallásos mázzal
öntötték le. Vannak újabb keletű ünnepek is, mint például május elseje,
a munkásosztály ünnepe. A hamisítatlan magyar ünnepek eredeti
természetének feltárásához meg kell szabadítani a vallásos máztól
ünnepeinket. Csak így tudhatjuk meg, milyen volt a magyar ünnep
akkor, amikor még öntörvényűen tudott megnyilatkozni. Másrészt a
mitológia vizsgálatával meg kell találnunk a magyar világlátás eredeti
szempontjait, értékelő, értelmező látását, enélkül az ünnepek eredeti
szerepe és értelme nem tárható fel. De mi lehetett az ünnepek eredeti
szerepe, feladata, jelentősége az életben? Annyit érzünk ma is, hogy
az ünnep felemelő, közösségi összejövetel, de itt a végső alapokat kell
megvilágítani.
Mindennapok és ünnepek
Az ünnepet lényegét akkor tudjuk megragadni, ha ellentétével, a
mindennapokkal állítjuk szembe. A mindennapok bezárják a látóhatárt,
egy adott feladatra összpontosítunk. Ez persze fontos, lényeges, sőt
elkerülhetetlen ahhoz, hogy az ember tovább tudjon jutni. De hova?
Nagyon jó, hogy az ember képes meglátni, mi van az orra előtt, éppen
mit is kell tennie. De ahhoz, hogy lássuk, hova vezet mindennapjaink
tevékenységének eredménye, fel kell emeljük tekintetünket a
mindennapok távlatából az átfogóbb távlatokba. Hova tartunk? Honnan
indultunk, és hova jutunk, ha így megyünk tovább? Mire jutunk az
életünkkel? Ez az élet megfelel belső lényegünknek, az emberi létezés
törvényeinek? Milyen irányba halad életünk? Ez a kérdés pedig már az
élet végső céljához vezet. Fel kell mérjük, hogy százéves léptékben
gondolkodjunk életünkről. Sőt, a mi életünk lényegét nem érthetjük
meg, ha nem látjuk, mi általában az élet lényege, hiszen a mi egyéni
életünk csak egy megnyilvánulása az élet őserejének. Mit kell tennünk
ahhoz, hogy az életerő kivirágozzon, kibontakozzon bennünk és
körülöttünk? Világlátás nélkül ezt nem tudjuk megállapítani. Életünk
távlatai túlmutatnak egyéni életünk keretein, akkor ezeket a távlatokat
közösen kell tisztázni és megvilágítani, és közösen lehet csakis olyan
érvényes erővel felruházni, hogy ezek valójában képesek legyenek
megfelelni annak a célnak, amire valók. Az ünnep tehát az életünk
hosszútávú kiteljesedésével, vagyis értelmével függ össze.
Rövidebben, lelkünk üdvét szolgálja. Kell, hogy időnként egy teljes
napot lelkünk megerősítésére, tisztázására, igazi mivoltára
hangolására fordítsunk. Az ilyen nap az üdv-nap. Ha ilyen létrehozott a
nemzet kultúrája, és rendszeresített, akkor ennek elnevezése a
hasonulás törvényei szerint az üdv-napból ünneppé egyszerűsödhet.
Az a nap, amikor lelkünk üdve áll a középpontban, az ünnep-nap. Az
így kialakuló, eredeti ünnep-felfogás más, mint például a mai május
elseje. Legalábbis az MSZMP idei felvonulása meglehetősen savanyú
hangulatúnak, a lelki üdv előmozdítását illetően pedig meglehetősen
meddőnek tűnt.
Az ünnep fogalma, lényege, természete
Az ünnep - az üdv-nap, az élet lényegének közvetlen megnyilvánulása,
kijelentése, az élet összpontosulása, felfokozódása, az élet közösségi
ereje által. Az ünnep lényege, hogy lelkünk összekapcsolódik
egymással, belső lényegünk kinyilvánítja akaratát, mivoltát, természeti
lényegét, és egységét a "külvilággal", a Közös Világgal. A
Világegyetem, a Természet, az emberiség, a nemzet, a család és a
személy lényege egy. Belső világunk lényege az elme-lényegűség, a
teremtő gondolatiság, teremtő érzésbeliség. Ha a "külső" világ
egylényegű a belsővel, akkor a külső világ lényege is az elme-
lényegiség, a világban is gondolati és érzésbeli lényeg tevékenykedik.
Érzékelnünk kell a világ gondolatbeli és érzésbeli lényegét. A
sorsközösség bensőségességének, az élet lényegének kiemelésére
irányuló közösségi tevékenységet jelent. A lényeg kiemeléséhez látás
kell, a lényeg és az összefüggések, súlyok, jelentőségek látása,
érzékelése. Az élet lényegének meglátásához azt kell meglátni, ami az
életet létrehozta, a Természetet és a Világegyetemet. Ebben az
egylényegűségben belső világaink is összekapcsolódnak, eggyé válnak
egymással és a Természettel. Összekapcsolódunk olyan egységes
egésszé, a Természetnek egy olyan teremtményévé, amelyen a
gyümölcsök a mi életeink. Egységes létünk egy életfát alkot, egységes
szerveződést, amelyben a Természet akarata fejeződik ki és áll
élményszerűen elénk. Ennek elérése az ünnep igazi célja.
Marót Károly "Rítus és Ünnep" (Etnográfia, 1940, 143. old.) c.
értekezésében hasonló eredményekre jut. Következtetései szerint a
rítus az ünnep magja "a rítus biológiailag posztulált és igazoló
humánum erőforrás", "a szublogitás állapotaiban foganó legértékesebb
mozdulatok tárháza, amelyek szellemi haladásunknak és
gyarapodásunknak lendítői", "a rítust hajtó erők azonosak a szellemi
fejlődést hajtókkal".
Hogyan maradhatnak fenn a régi magyar ünnepekről beszámolók?
A mi országunkban egyetlen módja van ennek. Meg kell kérnünk egy
külföldit, jöjjön el ide, írja le az ünnepet, és vigye el magával egy olyan
országba, ahol ez az ünnep-leírás biztonságban van, ahol nem fogják
elégetni, eltemetni. És akkor párszáz év múlva, ha valaki rábukkan erre
a dokumentumra, végre elolvashatjuk, mi történt nálunk. Zolnay
László "Kincses Magyarország" c. könyvében külföldi beszámolót
kénytelen idézni. 1501 januárjában ért Magyarországra Tommaso
Dainiero, Modena követe. "Soha életemben ekkora ünnepet nem
láttam" - írja a világlátott modenai külügyér. "A budai főtér közepén
szép szökőkút állt, amelyből ezen az ünnepnapon kitűnő bor
csordogált víz helyett. A nép naphosszat zarándokolt e csodaforráshoz.
Aztán a legsűrűbb tolongásba sült kappanokat, ludakat, galambokat
dobáltak, amelyeket aztán a tömeg óriási dulakodás közben ezer meg
ezer darabra szaggatott."
Egy másik beszámoló egy magyar ünnepről Sir Philippe Sydney 1573-as
írása révén maradt fenn. "Magyarországon láttam, milyen módon
énekelnek ünnepeiken őseik dicsőségéről, amelyeket ez a jó katonás
nemzet a vitézi bátorság legfőbb lelkesítőinek tart." Sajnos, a mai
magyar nemzeti ünnepeken se nagyon énekelnek őseink dicső
tetteiről, és így a vitézi bátorság legfőbb lelkesítőit elnémítani.
Milyenek lehettek a magyar ünnepek?
A néprajzi irodalom állításai szerint szokásainkat, ünnepeinket annyira
átitatta az európai kultúra, hogy már nem lehet megmondani, melyik
ünnepünkben éppen mi is a magyar jellegzetesség. Az egyik ilyem
szembetűnő jelenség a magyarok megszállott tánc-éhsége és tánc-
élvezete. Az ünnepeket többnyire áttették a templomokba. A magyarok
azonban minden ünnepen kiadósan táncoltak. Így a templomi
ünnepeken is táncoltak, a magyar virtus egészséges életerejét
azonban kitiltották a templomokból. Ma már nem táncolnak a magyarok
a templomokban. De táncoltak a temetőkben is. A természetesebb
kultúrák élet-halál felfogása különbözik a "komoly", művi ál-kultúráétól.
Senkinek nem lehet nagyobb szüksége az életerőre, mint annak, aki
éppen most halt meg. A most meghalt személy emlékének adózó tánc
gondoskodhat a személy társadalmi megbecsülésének
megerősítéséről. Hasonló élet-közelséget jegyeztek fel a halál és a
szerelem felfogásában az etruszkok és a föníciaiak kultúrájában.
Szintén magyar jelenségnek tartható az a sajátos magyar ünnep, amit
Zolnay László fentebb idézett könyvében tombolás néven említ. Ma is
megfigyelhető kisgyerekeknél, és spontán közösségi jelenségként,
amikor az ember szinte kilép abból a kötöttségekből, amiket az
úgynevezett hétköznapok irányítanak, és egyszerre elkezd úgy
viselkedni, ahogy a saját belső törvényei érzékelik belső világát. Amikor
az emberre "rájön az ötperc", akkor belső folyamatai elevenednek fel.
Fennmaradt ünnep-emlék szerint II. Lajos idejében, a XV. században
Bécsben, Miksa császár előtt harminckét magyar testőrhuszár szállt
nyeregbe, s mutatta be Trója ostromát. Lehetett ennek a sajátos
ünnepi eseménynek értelmi megvilágító hatása. Mezey László és Falvy
Zoltán nemrég tették közzé a Grazban megtalált XII. század eleji
magyar kódexet, a Codex Albensis-t, a Székesfehérvári-kódexet. A
kódex nemzeti-vallásos ünnepekről is beszámol. Ezek egyike december
25, Szt. István vértanú ünnepe. Augusztus 15 Nagyboldogasszony
ünnepe, aug. 20 Szent István király felajánlásának és halálának napja,
és szeptember 8-án Kisasszony napja.
Dömötör Tekla könyvében idéz egy múlt század eleji forrást, ami
szerint nemzetünk nép-ünnepei: a hegy-ünnep (aranyos Hétfő), az
aratást bevégző nap, szüret, lakodalom, sirató áldomás, Pünkösdi
Királynéság (ez az elnevezés valószínűleg az anyajogú társadalomban
született), Balás - és Gergelyjárás (ami az iskolába járással
kapcsolatos; ha tehát ez egy régi, többezer éves magyar ünnep, akkor
a régi magyar iskolarendszerre utalhat), turkolósdi és Leventás, ami
pedig a hadra avatással lehetett kapcsolatos (ld. Felsőmagyarországi
Minerva, 1821, január 7, Edvi Illés Pál, idézi Dömötör Tekla: Naptári
ünnepek - népi színjátszás, 44.o).
A magyar-szkíta eredetmonda nyomai a magyar ünnepek körében
A magyar ősvallás központi alakja Boldogasszony. Boldogasszony
ünnepei: az őrző, és a gyógyító Boldogasszony. Ünnepe a szombat.
Ünnepe az évkörben: január a Boldogasszony hava. A gyógyító
Boldogasszony ünnepe Karácsony után, aprószentek napja (dec. 28)
körül. Ide mutat az aprószentek napján szokásban lévő
nyírfavesszőzés. A vesszőzés alatt azt kérdezik a gyerekektől: hányan
vannak az apró szentek? Amire reá kell mondaniuk: 144 ezren (122! 12-
es számrendszer, káldeus eredet?). Boldogasszony a nőnem
pártfogója, védője, de ha kell, büntetője is. Nagyboldogasszony "ez
világnak megépítő asszonya", "Föld édesanya". "Kutatásaink
legérdekesebb eredménye: a Boldogasszony pohara" (Kálmány Lajos:
Boldogasszony ősvallásunk istenasszonya, akad. székfogl., 1885 márc.
2). Anonymus Zulta születéséről írja, hogy népünk elmondhatja
magáról, hogy eleinknek régi élő szokása szerint tartja ma is a
gyermek születő ünnepét, két ízben, a csökkben (születés) és az
avatást követő evés-ivásban, melyet Boldogassszony poharának
nevez. Magát Boldogasszony poharát felmutatják és eláldják, mely
csakúgy nagy becsben áll a nép előtt, mint a székelyek előtt a székely
áldozó pohár. A Boldogasszony poharát az asszony nem ujjaival fogja
meg, hanem tenyerére teszi és felmutatja az ajkáig és úgy áldja el.
Herodotosz szkíta eredetmondájában (G.K.E.: Aranykincsek hulltak a
Hargitára, 91.o): "...Ha majd a fiúk megemberesednek, amelyikük ezt a
nyilat így fogja felajzani, és ezt az övet felvenni, azt ennek a földnek
tedd lakójává, aki pedig az elmondottam dolgot meg nem teszi, küldd
el a vidékről. Azután az íjai közül az egyiket felajzotta (hiszen két íjat
hordott Heraklész), s övét is megmutatván, átadta az íjat és övet,
amelynek kapcsán egy csésze vala, s ezzel otthagyta. Agathyrszosz és
Gelanosz nem tudta az íjat felajzani, csak a legifjabb fiú, Szkítosz.
Szkítosztól, Heraklész fiától származtak a szkítáknak összes királyai. S
ama csésze miatt viselnek a szkíták máig is csészéket az övükön. Ez az
íj-felajzás persze máshonnan ismerős, Homérosz Odüsszeia-jából, ahol
Odüsszeusz otthonába visszatérésekor fordul elő. Az íj-felajzás
próbatétele tehát valójában nem görög, hanem szkíta eredetű
motívumnak tekintendő, ami érthető is, hiszen a magyar a lovas-íjász
nép, nem a görög.
A szkíták eredetmondája szerint az égből, a Napistentől kapták az első
földművelő eszközöket: arany eke, járom, harci bárd és ivócsésze
hullott le az égből Hargita fiainak uralkodása alatt. A szkíták az égből
hullott aranyat szentnek tartották. A szkíta királyok féltő gonddal
őrizték a szent aranytárgyakat. Engesztelő áldozatokkal járultak
hozzá, évente, a szabad ég alatt. A szkíták minden évben
megtartották, pazar külsőségek között, a Napisten tiszteletére
rendezett nagyszabású ünnepségeket: ez volt egyik nagy nemzeti
ünnepük. Ezekre az ünnepélyekre kivonult a mindenkori szkíta király is,
a királyi család tagjaival, s a királyi páholy előtt, bizonyára olymódon,
hogy az egész nép megtekinthesse, felsorakoztatták az égből hullott
aranykincseket.
Az európai kultúrkör
Az európai kultúrkörben Szaturnusz a földművelés bevezetője.
Szaturnusz uralmának ideje az aranykor, a béke, a bőség és az
egyenlőség ideje volt. Szaturnuszról az a hír járta, hogy fia, Jupiter, a
mindennapi élet rendjének ura atyját letaszította trónjáról, megölte, és
így az az alvilágba került. Az Aranykor - az alvilágban! Az Aranykor a
Pokolba került! Szaturnusz ünnepei a szaturnáliák, a karneválok, a
farsang - vagyis ezek az Aranykor ünnepei! Ezeket az egyház az ördög
ünnepeinek tartja. A béke, a bőség és az egyenlőség az egyház
szerint ördögi?
Mezopotámiában, Marduk templomában az Enuma Elis legendát
olvasták fel, a teremtés történetét, az új esztendő kezdetén. A
történet Babilon égi másának felépítésével végződik. Ez biztosítja az új
rend állandóságát? Hogyan és hová építhetik fel Babilon "égi mását"?
Az égbe építik fel? Mert a Földre nem építhetik, hiszen ott már jelen van
az eredeti város. De akkor Babilon égi másának felépítése a
társadalom, a nemzet tagjainak elméjében történő felelvenítését és
megerősítését jelentheti csak. Ez viszont megfelelhet az égi város
felépítésének, ha a Világegyetem egy-lényegű az ember belső
világával, ha a Világegyetem is elme-lényegű (erről lásd Grandpierre
Attila: A Világmindenség mindnyájunkat érintő, megfejtetlen talányai,
KAPU 1998 március). Az aranykort az új, hatalmi korszak ős-
zűrzavarnak minősítette át. Az i.e. 2. évezredben a hettitáknál hasonló
ünnepségen Terub isten és Illujanka kígyó küzdelméről emlékeztek
meg, s e küzdelmet meg is játszották. Az ősközösséget a rabszolgaság
váltotta fel, az Aranykort az értelmüket vesztett szaturnáliák, amik a
teljes jeltelenségbe és emléktelenségbe, emlékezetvesztésbe
zuhannak a mai világban. Peter Burke: Népi kultúra a kora újkori
Európában, 226. o.: A farsang az intézményesített zűrzavar, a
szexuális és agresszív ösztönök kiélése...a farsang három fő témája:
az étel, a szex és az erőszak..."Londonban húshagyókedden ...a
furkósbottal, kővel, kalapáccsal, mérőléccel, malteroskanállal és
kézifűrésszel felfegyverzett fiatalok feldúlták a színházakat és a
bordélyokat...".
Mi az oka a magyarok sajátos tánc-szenvedélyének? Nemcsak
Berzsenyi Dániel állapította meg "táncok" című versében, hogy a
magyarok tánca szabadabb és lényegi öntörvényűség nyilatkozik meg
ebben. A magyar tánc "titkos törvényeit mesterség nem szedi
rendbe/csak maga szab törvényt, s lelkesedése határt". A magyarok
tánca szabad tánc, teremtő tánc, szemben más nemzetek jóval
kötöttebb táncainál (lásd ehhez még Kallós Zoltán írását,
Tánctudományi Tanulmányok, 1969/70). A magyarok tánc-felfogása
szerint a tánc az élet lényegi megnyilvánulása. Amikor táncolunk,
mozgásba jön az a tevékeny, teremtő életerő, ami az ember
legönállóbb megnyilvánulásainak egyike. A táncos saját tetszése
szerint táncol, saját belső törvényeinek érzékelésére áll át
gondolatban és érzéseiben. A táncos a tánccal belső törvényeit
nyilvánítja ki. A tánc belső világunk közvetlen megnyilvánulása, belső
erőink, szellemiségünk, önállóságunk leghangsúlyosabb
megnyilvánulása. És mivel szellemiségünk életünk értelmére irányul,
olyan érzések előidézésre való, amiket érdemes megerősíteni,
megerősíteni magunkban, mint életünk igazi, égi, megvilágító várát,
hogy belső világunkat jobban megismerjük és megtisztuljunk, hogy
miket is érzünk, hogy amikor elszabadulnak saját belső világunkat
érzékelve érzéseink, ebből világosabban láthassuk saját lényegünket.
Ez a tánc igazi jelentősége és értelme. Ezért táncoltak különösen sokat
és különösen szilajon a régi magyarok. A tánc eredeti jelentése:
megünnepelni, emlékezetben megerősíteni. Zarándokolni viszont azt
jelenti, hogy vezekelni a bűnbocsánat elnyeréséért, az úton pedig
önmagukat sanyargatni. A magyaroknak I. Lajos király aacheni
kápolnaalapítása óta egyik fő zarándokhelye Aachen volt a Rajna
vidékén. De miért alapított I. Lajos király kápolnát idegen földön,
ráadásul éppen Aachenben? Összefügghet a kalandozásokkal, egy hun-
római ütközettel, vagy egy, a magyarok számára fontos történelmi
eseménnyel. A magyarok évente július 5.-én délután 2 és 3 óra között
Köln felől érkeztek Aachenbe. Itt ünnepélyesen fogadták őket. Aachen
városának magisztrátusa öt napon át biztosította ingyenes
szállásukat. Első nap a cölesztinusok kolostorának vendégházát s
annak környékét, második nap a merienthali kolostort, majd három
további napon át Aachen városának vendégházait szállták meg. Ekkor
az aacheni tanácsurak szolgálták ki őket kedvelt ételeikkel. Ezek az
ételek: borsó szalonnával, zsemle, serital. Hasonlóképpen vendégelték
őket Köln városában is. 1524-ben Aachenben 3 000 zarándok
találkozott. A magyarok - útjuk egyhangúságának enyhítésére - ekkor
is medvetáncoltatókat és muzsikusokat vittek magukkal. Ezek a zenész-
, pakócsás emberek, síposok és dudások utóbb a Rajna menti városok
utcáin és kocsmáiban mutatták be művészetüket. Meg arról is: a
magyarok a búcsú egyházi szertartásokat követő időszakában kemény
táncokat roptak Köln és Aachen utcáin. Ezek a "kemény" táncok a
magyar tánc szilajságát, elemi erejét jelzik, azt az elemi erőt, ami
áthatja a Természet, a Világegyetem egészét. Táncolni úgy is lehet,
hogy az élet csillagvilágbani létét megerősítsük. Ehhez pedig a
táncosnak ismerni kell az ős-tudást a Világegyetem lényegének lelki és
gondolati természetéről.
Pünkösdölés Attila korában - Priszkosz rhétor
i.u. 448 "Amint Attelász e faluhoz ért, leányok jöttek elibé. Egymás
möhött, sorokban lépdeltek. Fehér patyolatfátyol fedte fejüket. Fátylaik
olyan hosszan terültek el, és úgy lengték körül őket, hogy hét vagy
annál több leány is ellépkedhetett alattuk. A fátylakat két felől egy-egy
sor asszony tartotta, és sok ilyen fátylat tartó asszonysor volt. A
leányok pedig szkíta dalokat zengedezve lépegettek." Szabó Károlyt
1873-ban a palóc leányoknak akkor még dívó pünkösdölésére
emlékeztette. Pünkösd napján ugyanis - írja Szabó - hét vagy nyolc
palóc leány csapatostul házról házra járt. Egyet magok közül - ki
kezében kosarat vitt- amikor a házakba léptek, cifra kendőkkel,
fátylakkal lepleztek el. Ezután eldaloltak egy köszöntőt, s csak akkor
vették le a kendőt a leány fejéről, amikor azért ajándékokat kaptak.
Így mentek házról házra. Keresztényi elemekkel átszőtt pogány
köszöntőjük ez volt:
"Mi van ma? Mi van ma? Piros Pünkösd napja!
Holnap lesz, holnap lesz a második napja!
Jó legény! Jó legény! Jól megfogd a kantárt, ne tipord, ne tipord a
pünkösdi rózsát!
Szálljon házatokra az egek harmatja,
Mint azelőtt szállott..."
Betlehemezés. Regölés. Heltai Gáspár, 1552:
a mi urunk J. K. Születésnapja után következik az ördögnek nagy
ünnepe a regölő hét. A mai magyar betlehemesek is csúcsos föveget
viselnek, azt a föveget, amit a frígiai Mitrász, a méd süveget.
Pásztorbotjukon szalagok és egy aranyozott csillag ékeskedik. A csillag
Mitraszt jelképezte, aki Napisten volt. Akkor már párezer éve tudták,
hogy a Nap is egy csillag?! Mitrász kultuszában Mitrász emberalakban
megöli önmaga bika-alakját. E bika halála "bort, búzát, békességet"
zúdít a világra, vagyis békét, bőséget, egyenlőséget - az Aranykort.
Lásd népmeséink rőt ökrének szarvát, amit az ökör fia lecsavar, és
belőle ménesek tódulnak ki, bőségszaru-kürtből.
Regösénekek:
Ó élet, édes napfény,
ó édes (Napocska)!
Ó élet, ó napfény,
Ó édes (Napocska)!
Amott keletkezik
Egy kis kerek pázsit
Azon legelészik
Csodafiú-szarvas
...
ahol keletkezik egy ékes nagy út
amellett keletkezik egy halastó-állás
hej regülejtem, regülejtem!
Azt is felfogá az apró sásocska,
Arra is rászokik csodafiúszarvas,
Hej regülejtem, hej regülejtem!
...
homlokomon vagyon fölkelő fényes Nap
oldalamon vagyon árdeli fényes Hold
jobb vesémen vannak az égi csillagok,
hej regülejtem, regülejtem!
Szarvam vagyon, ezer vagyon,
Szarvam hegyin vannak százezer szövétnek,
Gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak
hej regülejtem, regülejtem!
A szöveggel kapcsolatos sok érdekes kérdés közül az egyik, hogy
honnan tudták a régi magyarok, hogy a Tejút ezerszer százezernyi,
azaz több-százmilliónyi csillagból áll. Szabad szemmel ugyanis
mindössze hatezer (!) csillag látható, és a tudományos világ csak a
távcső XVI. századi felfedezésekor vette nagy meglepetéssel észre,
hogy a Tejút sávja milliónyi csillagra bomlik fel a távcső képmezejében.
Mai tudásunk szerint a Tejút százmilliárdnyi csillagból áll. A régi
magyarok csillagászati tudása, úgy tűnik, ennek ismeretével többezer
éve már rendelkezett. A magyarok a regös-ének tanúsága szerint az
ember és a Természet belső egységét igyekeznek a szertartásokkal
erősíteni. Szer-tartás, amikor tudják, mi a módja, szerét ejtik a lényegi
élet-feladatnak, szert tartanak. Grandpierre K. Endre: "Szoros
kölcsönhatásban álltak a régi magyarok az éggel, a kozmikus
dimenziókkal. Kölcsönhatásban? Több volt ez annál: egység, egység a
földdel, az éggel, a természettel, a kozmikus világgal, együttható
eleven egység. Hadak útja mondánk is ezt az egységet tükrözi. Mindez
fokozott óvatosságra kell intsen, s a régi magyarság és a kozmikus
világerők közötti mágikus kapcsolatokra. Sajátos kozmikus tükörmonda
ez, kozmikus szellem-palota a feledés birodalmában, amely a másvilág-
és túlvilágmondák keretein is túllépve, magának az ősidők óta folyó
történelmi drámának, a magyar őshaza körüli elképesztő viaskodások
sorozatának évezredes léptékű tükörképe. (...) Még Grimm, a nagy
német etnográfus is odáig ment, hogy felvetette annak eshetőségét,
miszerint a magyarok a Tejútról vándoroltak be a Kárpát-medencébe.
(...) Ha elfogadnánk, hogy a szkítamagyarság vagy legalábbis
valamelyik ága Galaxisunk egyik központi tartományából érkezett, sok
mindenre magyarázatot találnánk..." Vajon azonban kik voltak az ős
hitágazatok szerint arra jogosultak - veti fel a kérdést Kandra Kabos -
hogy ezen fényes járó utat használják, és különösen, a "kerek udvar"
(a Galaxis ág jellegzetes szigete) birtokán, a kerek égen kik
osztoznak?" Bhagavad Gítá: "A nemzetségek romlásában elvész az ősi
hagyomány...Áldozat híján (a hagyományok elvesztésével) őseik a
mennyekből lezuhannak."
Mindezek alapján érdemes fontolóra venni, hogy saját életünk
értelmének megtalálásához és érvényre juttatásához mennyire fontos
a magyar nemzeti kultúra ismerete, ápolása és újjáélesztése. Azok az
ősi hagyományok, amelyek még őrizték a manipulálatlan, természeti
szellemiséget, olyan magas kultúrát alkottak, amely a mai kultúrából
fájóan hiányzik. Létre kell hívnunk olyan közösségi ünnepeket, amelyek
az eredeti hagyományokat minél hívebben megőrizve, annak eredeti
lényegét minél élettelibben és teremtőbben megelevenítik. A Titokfejtő-
VHK Körök tevékenységének egyik fő iránya a nemzeti ünnepek
feltárása és felevenítése lehet.
Grandpierre Attila - grandpierre.hu
Irodalom:
Ákos Károly: Az ördög. Istenek nyomában, Móra, Budapest, 1964
Burke, Peter: Népi kultúra a kora újkori Európában, Századvég Kiadó-
Hajnal István Kör, 1991
Dömötör Tekla: Naptári ünnepek - népi színjátszás, Budapest,
Akadémiai Kiadó, 1979
Grandpierre K. Endre: Aranykincsek hulltak a Hargitára. Budapest, 1990.
Marót Károly: Rítus és Ünnep, Etnográfia, 1940, 143. old.
Sebestyén Gyula: Regös-énekek, első rész. A regös-énekek
gyűjteménye, Budapest, Athenaum, 1902
Titokfejtő Grandpierre K. Endre: Rögberejtett Isten Kardja, Budapest,
1998
Zolnay László: Kincses Magyarország, középkori művelődésünk
történetéből, Budapest, 1977
Zolnay László: A magyar muzsika régi századaiból, Magvető, 1977
Zolnay László: Ünnepek és hétköznapok a középkori Budán, Gondolat,
Budapest, 1975
