Cser Ferenc - A mellérendelő szemléleti mód
A magyar műveltség keleti kapcsolatai
recefice


Kivonat

Lükő Gábor A magyar lélek formái c. 1942-ben kiadott munkájában a magyar népi alkotásokat alapvetően mellérendelő jellegűnek méltatta. Gordon Childe Az Árják c. 1926-ban kiadott könyvében az indoeurópaiak sikerét nyelvük alárendelő szemléletével indokolta.
A jelen munkában bemutatom a két szemléleti mód lényegét, meghatározom a történeti hátterüket és kimutatom, hogy a magyar műveltséget jellemző mellérendelés az emberiség ősi szemléleti módja. Ez az ősi szemléleti mód a jelenkori Európában jellegzetesen magyar, ám Ázsia több műveltségének az ősi formáját is ez jellemezte és ott még ma is él. A közös szemléleti mód azonban nem jelent sem embertani, sem műveltségi származást, ez csupán a hasonló életkörülményekre adott hasonló emberi válaszként értelmezhető.

Bevezetés

Az ember közösségi lény. Az együtt élő, és következésképpen, együtt tevékenykedő emberek alapvetően két féle viszonyban lehetnek egymással szemben. Az egyik ilyen viszony az, amikor az egyik személy a másiknak alárendelt szerepet tölt be, azaz a másikhoz nem egyenértékű módon kapcsolódik. Ebben a viszonyban az egyik ember helyzete mindig magasabb,
parancsnokibb, míg a másiké mindig alacsonyabb, végrehajtóbb. Ez azt jelenti, hogy a kettőjük viszonya egy irányban függő. Van a főnök, az uraság, a parancsnok, aki a másikat utasíthatja, és van a másik, a beosztott, a szolga, a végrehajtó, aki a felette lévő utasításának megfelelően cselekszik. Ez a viszony ma általánosan ismert, szinte valamennyi szervezet gyakorlatilag
ennek szellemében, ú.n. archiusan épül fel. Ezt jelképezi egy talpára állított piramis, ahol az utasítás menete felülről lefelé halad. Az alsóbb színt a felsőnek alá van rendelve. Beöthy éppen ezzel határozza meg a társadalmat. Szerinte társadalom főnök nélkül nem létezhet. Nem érti az ausztrál bennszülöttek társadalmát, ahol a főnökség alapvetően hiányzik és éppen ezért primitív hordává degradálja őket. Itt semmi gond, ezt a viszonyt mindenki ismeri és általában el is ismeri.

Ennek ellentéte a mellérendelő viszony. Ebben a kapcsolatban a két személy közül egyik sincs a másiknak alárendelve, hanem tevékenységük egyenértékű (vagy ilyen értelmű) kapcsolatot tételez fel. Az alárendelő rendszerben is számtalanszor megfigyelhető ez a viszony, amikor az azonos szinten tevékenykedőket mérjük egymáshoz. A két egymásmellé rendelt személy tevékenységét ilyenkor egy közös, a fölöttük lévő rendszer-színt valamelyik
eleme hangolja össze. Ez a kapcsolat is jól ismert és úgyszintén elismert.

Van azonban a mellérendelő viszonynak egy egyedülálló esete is, amikor a két egyenértékűnek föltételezett személyt nem köti össze egy felettes harmadik. A kérdés ilyenkor az, hogy tudnak-e együttműködni? Létezhet-e egy ilyen viszony tartósan? Létezhet-e egy társadalom, ahol annak tagjai egyenértékűek, ahol nincs kiemelt főnökség? Sokan – ahogy láthattuk
Beöthy is – a kérdésre egyértelmű nemmel válaszolnak, mondván, hogy egy összefogó, koordináló harmadik híjával a két személy kapcsolata anarchikussá (rendetlenné, összevisszává) válik. Ez azt jelenti, hogy felborul egy fajta rend és ennek eredménye akármiféle káosz. A kérdés azonban az, hogy ez igaz-e?

A válaszom egyértelműen az, hogy ez nem igaz. A mai társadalmi élet számos jelenségét fel tudom hozni arra utaló példának, hogy egymás mellé rendelt emberek közös tevékenységükben anélkül is eredményesek, hogy viszonyukban az egyik, vagy a másik megkülönböztetetten felsőbbrendű lenne, magasabb rendű szerepkört töltene be.

A legkiválóbb példák erre a kis zenekarok. Ezeknél ugyan gyakran van egy személy, aki az egésznek a motorja, de ugyanilyen gyakran van az is, hogy a zene pusztán a zenészek együttműködése alapján áll össze és ilyenkor maga a végtermék, a muzsika adja az összehangoláshoz szükséges ‘ütemet’. Az összhangot közvetítő személy nem főnök, hanem a közösségből kiemelkedő, azokkal egyenértékű személy, azaz vezér.

Hasonlót tapasztalhatunk társadalmi méretekben az ausztráliai bennszülötteknél, ahol ez a mód évezredekig működött. Nem volt a földjük tulajdon, nem voltak háborúik, nem ölték halomra egymást, hanem azonos területen osztozkodva békésen megfértek egymással, együttműködtek. Ez a mellérendelő emberi viszony.

Lükő Gábor könyvében a magyar műveltséget is mellérendelő jellegűnek mutatta be. Ezt olvashatjuk:

“Két különböző szempontot érvényesítenek egy időben a magyar alkotások a
mellérendelés értelmében.”

“A magyar művész a közeli dolgokat lenyomta a látóhatár alá, a távoliakat meg fölébe emelte és felrajzolta az égre.” “A tér, ill. a sík ilyenforma kitöltése is a keleti ember mellérendelő észjárásából következik.”

Munkájában Lükő ezt számos példával alá is támasztotta. Zétényi Zsolt idézi Kocsis Istvánt, aki így ír: “Ne feledjük: a régi korokban azért volt sok a törvénytisztelő ember, mert a Szent Korona-tan nem az alattvalói tudatot, hanem a Szentkorona-tagság közjogi fogalma meghatározta felelősségérzetet, valamint az egyenrangúság és a méltóságteljes magatartás kultuszát erősítette; mert az országlakosi magatartásban a mellérendelés és nem az alárendelés elvének az érvényesülését segítette elő.”

A mellérendelés a magyar nyelvben, a népművészetben, a tágabb értelemben vett társadalompolitikai felfogásban és gyakorlatban egyaránt felismerhető.
Ugyanakkor Gordon Childe Az árják című könyvében az akkoriban még közös tőről eredeztetett indoeurópai műveltségek sikerét azok nyelvének alárendelő jellegében látta.

A mellérendelő jellegű magyar műveltség igazolható módon legalább egy évezrede a vele ellentétes szemléletű környezetben él. Vizsgáljuk meg részletesebben, hogy mit is takar ez a két egymásnak ellentmondó fogalom, és hogyan kapcsolódik a magyar műveltség mellérendelő szemlélete a keleti műveltségekéhez.

...

{A teljes tanulmány .pdf formátumban tölthető le}

http://www.kincseslada.hu/magyarsag/content.php?article.181