Szia, kedves quzmen!

Sokszor érthetetlen módon akadályokba ütközünk, pedig mi annyira tudjuk, hogy mit, hogyan és miért kell cselekedni. Azonban a külvilág azonnal megteremti, azaz mi magunk behívjuk magunk korlátait.

Akinek cselekedete, élete, gondolatai, törekvései tiszták, annak útjába tényleg nem áll senki és semmi.

Sajnos, ritkán tapasztalni ezt. Önmagában nincsen jó ember és jó törekvés, mindig az adott környezet, körülmény figyelembevétele is fontos a szabad jelzés kivillanásához.

Tapasztaltam ezt, amikor kijött a biztosító a csőtörést szenvedett, roskadó házunkhoz, mire ő mindenféle indokot elővarázsolt, én pedig - mivel az életünkről volt szó - már nem tudom, mit mondtam neki egy tömör hangsúlyos mondatban, de kezes lett, mint a bárány...

Na, ez az, amit az ember nem biztos, hogy meg tud ismételni kellő indíttatás nélkül, de továbbadni, tanítani sem lehet.

Azt hiszem, Barátocskát :) érdekelte valami hasonló téma..., de ő az önzetlen (isteni) segítségnyújtásban gondolkodott.

 

"...irgalmas szamaritánus, járhatunk úgy, hogy a hamis rászoruló bennünket kifosztva még ki is gúnyol..."

Elég hihető, már-már megtapasztalt íze van a gondolatodnak :), de ne aggódj, megtapasztalásokban én is bővelkedem...

Azon gondolkoztam el, hogy a külvilág reakcióit mennyiben szabad készpénznek venni. Ha behívjuk a nekünk (sajnos) szükséges feladatot, megtapasztalást, akkor "valószínű" azt kapjuk, amit kell, de ez valahogy nekem sántít, vagy legalábbis nem tetszik.

Visszaidézve az előbbi gondolatodat; ha akad egy hamis rászoruló, akkor meg fogja találni a maga irgalmas szamaritánusát. Hiába a hamis rászoruló a negatívabb figura (azt hiszem) ebben a kapcsolatban, mégis a kettőjük közül ő fog kevesebbet szenvedni.