Midenkinek megvan a maga kiábrándulástörténete.

Nekem huszonéves egyetemistaként, először az volt furcsa, hogy ’94-ben mondvacsinált okokból, a politikai logika elemi szabályait felrúgva, koalícióra léptek az abszolút többséget szerzett MSZP-vel. Miért nem voltak inkább konstruktív ellenzék? Hagyták például, hogy Fodor Gáborral Horn Gyula feltörölje a padlót, holott egyszerűen csak érvényesíteni próbálta, amit az ellenzék, a Demokratikus Charta értelmiségi ikonjai az MDF-kormánnyal szemben képviseltek. A következő gyanús jel az volt, hogy az 1998-as bukta után a pártvezetés nem távozott, csak átrendeződtek, mint a dróton a verebek. 2002-től pedig viharos gyorsasággal követték egymást az események, melyek azt mutatták, számukra már régen nem morális elvekről, értékekről szól a történet. Egy rossz mondatuk nem volt például arról, amit Lamperth Mónika rendőrsége művelt a gyülekezési jog körül.

A 2004-es miniszterelnök-cserekor azt láttuk, hogy kizárólag személyi, hatalmi osztozkodásról szólnak a vitáik az MSZP-vel. Soha nem azért ütköztek, mert valami elvi kifogásuk lett volna.