Amiről Lao Ce ír, mint semmi, az nem Lao Ce semmije. Aki a semmire törekszik, annak maximum a felé vezető úton van valamije. Ha elérte a semmit, akkor nincs semmije. Ezért definiáltam az ilyen helyzetet, megközelítést, állapotot, így:

"... örömtelen kifosztott semmi, a nagy nulla, a vágytalanság végső stádiuma, ami után nem tudnak elképzelni semmit, mert nincs rá fogalmuk, jövőképük. Az ilyen semmi, ha célként tűzik ki, nem vezet sehová, kilép a viágból és mások számára értéktelenné, megfoghatatlanná válik. A Nihill maga."

Ilona "semmije" nem semmi, csak más emberek egy részének látszik annak. Annak tűnik, de nem az. Sokan kiegyeznének vele, ha nekik lehetne. Tulajdonképpen, ahogy végig futtattam a gondolatot, a boldogság egyik definíciójaként látom.

Erre gondoltam, így összegeztem: „Tehát Ilona semmije, idézőjeles "semmi", semminek tűnő belső csend, mely mégis tele van hangokkal, emlékekkel, képekkel, a belsőnk rezdülései, melynek középpontjában a szeretet áll. Ahogy ott látnak mások minket réveteg tekintettel, azok számára, kik nem értik, balgának tűnhetünk. Pedig "csak" boldogok vagyunk.”

Vannak elvont bölcselkedések, hitnézetek, hogy a nagybetűs Semmi elérésére kell törekedni, mert az milyen jó. Ilyen is van, egészségére annak, aki így látja. Érdekes a megvilágosodás, újjászületés homlokegyenest ellentétes megközelítése sokak által. Van, aki azért szeretne megvilágosodni, mert úgy érzi, rövid élete helyébe az örökkévalóságot kapja. A másik rögtön kontráz, nem úgy van az, éppen az örökkévalóságig tartó körforgásból lép ki a megvilágosodás által. Furcsa. Az egyik el akarja érni az örökké tartó életet, a másiknak meg elege van belőle és ki akarna lépni belőle. Kézzelfogható, reális, materiális stb. bizonyítéka egyiknek sincs vélt vagy valós igazára, de azért jól el vannak egymással.

Mindezek közepette rövid életünk szép lassan elfogy. Az a 60-80 év eltelik és mindannyian sírba hullunk, ahol ki-ki várhatja a következő fordulót a vitára. Vagy elérte a semmit, ahonnan nincs visszatérés sehová, sehogyan.