Nem kell a fájdalomtól annyira félni. Életünk első pillanata, a születés is fájdalommal kezdődik. Szükségszerű.

Megszenvedni egymásért; a kötődést erősíti. Úgy tudom, hogy kimutatták már, hogy a „fájdalommentes” császármetszés sokkal ártalmasabb a baba-mama kapcsolatra, mint a természetes szülés. A fájdalmat lehet enyhíteni, de teljesen megszüntetni, a természete, a funkciója miatt lehetetlen. Ha belegondolsz, Isten így teremtette az embert…azaz az asszonyt.

Erről ennyit, ha nem érted azt, hogy ebben a folyamatban hogyan születik a fájdalomból a szerető, féltő gondoskodás, és a szerető kapcsolat, akkor erről tényleg nincs további beszélgetni valónk.

Nem is a fájdalommal, vagy a szenvedéssel van a gond, hanem az attól tartó félelemmel.

Másrészt nem fogadom el tőled, hogy megélt életemet megértésed híján másként kívánod a számomra értelmezni.

Egyet fogadok el ebből a gondolatodból, amivel magam is azonosulni tudok, az, hogy a boldogság a vágyott, természetes állapota az embernek és minden szenvedés ellenére elérhető. A te életed sem volt habostorta, nem tagadhatod meg azt a részét, amit inspiratíve átéltél az utad egyik szakaszán. Amiből minden ember menekülni szeretne, és amikor beköszönt a boldogság, nem is érti, mire volt előtte a szenvedés.

A szenvedést nem úgy KELL elfogadni, hogy behívom az életembe, és önként vállalok egy aszkéta, önmegtagadó életet; természetesen a boldogságra, az örömre, a fájdalommentes életre kell törekedni, de nem szabad tagadni a szenvedés létét, és egyedüli kártékony hatását. Amikor az ember fájdalomba kerül, azt nem önként választja, hanem sokszor döntéseinek előre nem látott eredményének éli meg. Más emberek, akikkel kapcsolatban van, vagy élete során kapcsolatba kerül, szintén okozhatnak fájdalmat, bánatot, ami az embert megértő, elfogadó, békességre törekvése tűrésre készteti, abban a reményben, hogyha megdobnak kővel, visszadobja kenyérrel… Ez is kikerülhetetlen. Minden fájdalom, veszteség, amibe nem halunk bele, az építi lelkünket.

Teljesen egyetértek veled a változással, és mindazzal, amit írtál róla. Saját gondolataimat látom benne vissza. Ha szenvedéseink állandósulnak és egy kialakult rossz helyzet, vagy az élethez való rossz viszonyulásunk okozza a szenvedéseinket, akkor ki kell belőle lépni. És pontosan azzal a felismeréssel és megértéssel, amit végigjártam és te is olyan nagy szeretettel hirdetsz.

 

Van igazság szeretet nélkül is, de számomra csak az az igazság létezik, ami eljut a szívemig, ahhoz pedig kevés a megértés, szerintem szeretet is kell.

Ha csupán a megértésre korlátozod az igazságot, akkor észt osztasz. Az igazság pedig a szívből jön elő….

Az ego-ész olyan leleményes, hogy mindent meg tud magyarázni, ami szív nélkül rideg eszme marad csupán.

Gondolkodás szív nélkül???

 

Számomra a szeretet nem annak kimutatására korlátozódik, hanem a megigazulást jelenti, számítani, bízni benne? Ez nekem kevés. Az életét látom, és benne őt.

Apró tévedések, pontatlanságok nem számítanak, csakis az önigazult szeretete, amiben egy a fontos, a törekvés, az útirány, a részletek nem érdekelnek, mert a szavak csak szétválasztanak, így megérzéseimben, az igazulásokban maradok nálad is, szeretetben.

Szia.