Az az igazság, hogy még "csak" harminc vagyok, de nehezen veszem az akadályokat a pasikkal kapcsolatban. Meggyőződésem, hogy kb. a kilencvenes éveim lesznek azok, mikor már legyintek csak a furcsaságaikra.

Mindig ugyanaz a bibi jön elő, ezért gondolom nagyrészt én vagyok a hibás.

A bibi: Könnyen ismerkedek, viszont szeretem megtartani a lépés távolságot, kivéve persze a párommal, Vele egy idő után megnyílok. Szinte kamasz korom óta kisér a probléma, mégpedig az, hogy nem vagyok elég szép(!) a páromnak, kb. fél év eltelte után(!). Amikor megismernek, a legrosszabb arcom is mutatom, mert nem szeretek én se csalódni, mégis egy idő után nem hallok mást csak azt, hogy miért nem hordasz ilyen meg olyan csizmát, miért nem fested jobban magad, már megint csak azért öltöztél fel, hogy legyen rajtad ruha stb, stb...

Volt egy Valaki, akinél ezt nem éreztem. Ő sose tett megjegyzést a külsőmre, nem várt el tőlem el tip-top nőcit.( Még fiatalok voltunk, 5 év után szakítottunk)

Az a legrosszabb, hogy nem értem Őket és Ők se engem.

Engem csöppet sem érdekel más öltözködése, sokkal inkább megfog a mozdulata, a tekintete, vagy akár a keze.

Nem tudok azonosulni a pasik problémájával. Megpróbálok egy darabig megfelelni az igényeknek, de a végén magamra nézek és egy tök sablon, tucatáruvá válok, aztán persze jön a durci és egyre rosszabb lesz a helyzet.

Az egyik fontos ember az életemben azt mondta, azért mennek át ezen a változáson a férfiak, mert sokkal többet kilehetne hozni belőlem, mint amennyit én a világnak engedek látni, és szeretnének rám büszkék lenni. Na! Itt és most el is veszetettem a fonalat!

Most is hasonló cipőben (ne tűsarkuban:) tipegek.

És már csípőből hárítok.

Legszivesebben most azonnal mennék másik irányba, mert igaz, hogy nem fél év, hanem egy év telt el, és már az esküvőt tervezgetjük és közös lakást nézegetjük, de megint előjött az általam annyira nemkedvelt, "légy olyan, amilyennek én látni szeretnélek" viselkedés.

Megj: a ruházatom mindig ugyanazt a stílust követi. Valóban nem túl kirívó, de könyörgöm! Majd 180 centi magas vagyok,még a zsákruhában sem tudnék észrevétlen maradni és én nem akarok feltűnősködni még jobban!!!!

Van olyan ember a Földön, aki nem akar megváltoztatni?

Miért tudok csöndben maradni, mikor szörnyű színeket és stílusokat válogat össze a fenyőfa testű pasim?????!!!!! Akkor én miért tudok még mindig elolvadni a járásától???

 

Nem hiszem, hogy van energiám kivárni a másik zsákruhás szerelmet, de jól esett leírni a bánatom:)

 

Nyum jól van, néha írogat, bár már sok idő eltelt, még mindig nehéz Neki...