Írás egy vitán felül álló, nemzetközi hírnevű szaktekintély tollából, ajánlom mindenki figyelmébe (az egy darab kiemelést én eszközöltem).
Fekete István:
Kutya, macska meg a szürkevarjú"
Amikor 1929-ben új állásomat elfoglaltam, hamarosan megtartottuk az első körvadászatot. Csendes, zúzmarás téli nap volt. Kevés hó esett, és szép reményekkel indultak meg a puskások. Először a gyengébbnek látszó részeket rajzoltuk meg. Erdők, legelők, helyenként beékelt szántókkal tarkított domboldalakat. Az eredmény lesújtó volt. A háromszáz holdas körben esett 1, azaz egy darab nyúl. Hibázás nem történt. A hajtósereg összetömörülve hozta "a Nyulat", és a puskások megnézték, hogy - hát ilyen...
(...)
Amikor a vadásztársaság szétoszlott, és elhangzottak már a legrosszabb viccek is, melyek mind a terület nyúlbősége körül mozogtak, gondolkodóba estem, hogy mi is hát az oka a megdöbbentő vadszegénységnek. Addig még nem volt időm a vadnak is utánanézni, mert szolgálatom minden percemet igénybe vette, de elhatároztam magam, hogy amint bedolgozom magam a gazdaságba, ezt is kezembe veszem.
(...)
A tél vége felé nyolc megjelölt fülű nyulat eresztettünk szabadon tíz pár fogollyal egyetemben, és hajnalokon meg alkonyattal "szigorúan igazoltattuk" a kóborebeket és macskákat. Az első évben lőttem 42 kutyát és 39 macskát, melyek majdnem kivétel nélkül vadászat közben búcsúztak el az árnyékvilágtól. Körülbelül ennyire tehető a vadőrök eredménye is. A 42 kutyából 17 farkaskorcs volt, és kimondott komondor vagy juhászeb egy sem akadt köztük.
(...)
Persze ez a sintérmunka nem ment minden torzsalkodás nélkül, de az érdekeltek lassan belátták, hogy okosabb a kutyát otthon hagyni, mint az egyetlen Tiszát kitenni a könyörtelen veszedelemnek. Először mindenkit figyelmeztettünk, és ha a figyelmeztetés nem használt: szólt a puska. Ma már, ha a Tisza mégis elszökne a gazdája után, szépen oda van kötve a szekérkerékhez, ami viszont a Tiszának nem szórakozás, és a következő alkalommal inkább otthon marad.
A kisvad igazi és legnagyobb ellenségeit nem a természet adja, hanem az ember.
A természetben sohasem találunk akkora telhetetlenséget és furfangot, mint az ember által megszelídített négylábúak között, és ha a természetre lenne hagyva, sohasem billenne fel az egyensúly. A természetben élő vérengzők közül a hiúz, nyest, görény, menyét, héja, bár néha ölnek puszta gyilkolási vágy kielégítésére is, nincsenek olyan tömegben, hogy az végzetes lehetne az apróvadállományra, s ezeknek megfékezésére - szerintem - elégséges a puska. De hogy egy jó orrú vizslakorcs mit tud egyetlen hajnalon elpusztítani, azt csak az tudja, aki lőtt már ilyen puffadásig telezabált dögöt, heverve a vacok mellett, amely körül hat öklömnyi nyúl volt megfojtogatva, és amikor felvágattam a hasát, abból is kifordult hat összerágott, kisebb-nagyobb nyúlfia.
(...)
A pár darab nyúl és fogoly kieresztését minden évben megismételtük. Télen etetők várták a szárnyas zselléreket és hóekével kitolt utak mentén barna szénakötegek a nyulakat. És a vad meghálálta a rá fordított gondot, fáradozást, kiadást.
(...)
Nálunk tehát ez nagy eredmény. S az eredmény kizárólag a kóbor kutya, macska, szürkevarjú és szarka irtásának köszönhető.
(...)
A vad mégis szaporodik, bizalmas, élő tanújelét adva annak, hogy melyek az ő igazi hóhérai, pusztítói, és szaporodásukkal megmutatják, hogy miktől kell megtisztítanunk a határt, ha azt akarjuk, hogy állományunk ne pusztuljon, s abban örömünk legyen.
"