Ma kaptam ezt a mesét, gondoltam megosztom veletek:))
A patak látogatói
A Világ teremtésének hajnalán, amikor Gábriel arkangyal még gyermek volt a Tökéletes Lélek méhében, s az Idő és Tér illúziójának megszületése előtt önmagából írták az Egység Leckéit, egy lecke a sok közül nehezebben formálódott a Mester kezei alatt, mint a többi. Ez a lecke pedig a Forma Illúziójának Felszámolása volt. És mivel Isten különösen szerette Gábrielt, akárcsak testvéreit, Urielt, Micháelt és Rápháelt, gyengéd szeretettel munkálkodott tovább…
Gábriel, a gyermek egy gyönyörűséges kertben találta magát. Dús, smaragdzöld lombok alatt puha fű nőtt, amelyet virágok tarkítottak, éppen úgy, ahogyan az a legjobban esett a szemnek. Bokrok rejtekén, ágak között élettől duzzadó gyümölcsök értek, a madarak éneke pedig még az éjszakákat is megédesítette. Ebben a kertben állatok is éltek. Naponta annak a kristálytiszta pataknak a vizével oltották szomjukat, amelyik keresztülhaladt ezen az áldott, termékeny földdarabon. De egyikük, még Gábriel sem látta, honnan ered a patak, s hová tűnik, miután elhagyta a kertet. Kerítés nem volt. Köd határolta le ezt a csodát a Mindenségből…
A gyermek örömét lelte a kert létezésében, és emiatt több örömöt lelt saját létezésének tudatában is. De mindenek fölött azt szerette szemlélni, ahogyan az állatok a patakhoz járultak hajnalban s napszállta után. Mivel ennek a kertnek része volt az Idő illúziója is, néhány nap elteltével Gábriel már tudta, az egyes állatok –szarvasok, elefántok, őzek, farkasok- milyen sorrendben jelennek meg a patakparton. Rejtekéből jól megfigyelhette boldogságukat, ahogyan magukba fogadták ezt a csodálatos elemet, Ő pedig minden alkalommal magába fogadta örömüket, akárha Ő maga csillapítaná szomját a patak vizével. Lelkesedése napról napra nőtt. Amikor a hajnali látogatókat szemlélte a pataknál, alig várta, hogy lemenjen a Nap, s megjelenjen a többi állat is, miután pedig az esti vendégek visszatértek a fák közé, alig bírt nyugovóra térni, úgy kívánta a hajnalt! A Mester pedig csak mosolygott…
Gábrielen a napok múlásával annyira úrrá lett a vágyakozás, hogy már nem tudott teljes szívéből együtt örülni a hajnalban a patakhoz érkező állatokkal – hiányolta ugyanis az esténként megjelenőket. Ám napszállta után sem volt többé teljes az öröme – hiszen a parton nem látta a víz fölé hajolni a hajnal kedves vendégeit. Úgy gondolta, keserűségét eltörölheti egy kívánsággal, hiszen a Tudatos Teremtés Leckéjét már megtanulta a Mesterből. Kivonta hát magát az Idő illúziójából és így szólt: ’Bárcsak egyszerre láthatnám az összes állatot, akik ehhez a patakhoz járnak hajnalban és napszállta után!’ Érezte, ahogyan a szél mozgása megváltozik. Elégedetten hajtotta álomra a fejét. A Mester pedig csak mosolygott…
A kamasz másnap hajnalban nagy reményekkel eltelve ébredt, amikor a Nap felkelt… volna. Ám a hajnal puha rózsaszínje és édes kékje helyett csak tompa, kellemetlen világosságot látott, a Nap pedig egyhelyben állt az égbolt közepén. Az összes állat, amely a patak látogatója volt, engedelmesen hajolt a víz fölé… ám nyelvük mozdulatlan maradt, képtelenek voltak magukhoz venni az éltető nedvességet. Gábriel rejtekéből érezte, hogy nincs örömük, amelyben osztozhatna. De a Mester még mindig mosolygott…
- Mit tettem?! – kérdezte Önmagától, döbbenten szemlélve teremtésének eredményét. Arcán könnyek peregtek végig, miközben erőtlen léptekkel a patak fölé görnyedő állatokhoz ért. Egymás után simított végig rajtuk, remélve, hogy ezzel megtörheti ezt a rettenetes képet, ám azok olyanokká váltak, akár a szobrok, melyeket az Emberek egykor majd el fognak készíteni róluk. És ekkor Gábriel meglátta: a patak medre nem kristálytiszta, hűs vizet ringat többé, hanem könnyeket, mind a látogatók könnyeit. Csupán a Mester mosolygott tovább…
-De hát hogyan történhetett mindez? – gondolta a szavakat Gábriel.
-Mi mindannyian itt voltunk. – üzente neki a Nyúl.
-És mindannyian teljesen a Tiéd voltunk, mert magadba fogadtad az örömünket. – üzente neki a Gazella.
-És Te tisztelted a pillanatot, amikor mindez megtörténhetett. – üzente neki a Farkas.
-És tudtad, hogy a hajnalok öröme más úton érkezik, mint az alkonyé. – üzente neki a Szitakötő.
-Ám hamarosan többet szerettél volna magadnak belőlünk. – gondolta számára az Elefánt.
-És azt gondoltad, hogy az Öröm majd elhagyja miattad az útját. – gondolta számára az Oroszlán.
-Mert még nem tudtad, hogy az Öröm nem az Időből ered, és éppen ezért már megválaszthatja magának a megfelelő időt. – gondolta számára a Vadmadár.
-Mert még nem tudtad, hogy az Örömnek semmi köze a részekhez, ezért már elaprózhatja magát. – gondolta számára a Méhecske.
-Mert még nem tudtad, hogy az Öröm nem lakik kertekben, sem patakokban, sem állatokban, éppen ezért már bármilyen formába elrejtheti magát. – gondolta számára a Zsiráf.
- Igaz. – cseperedett Gábriel. – Az Öröm utáni vágyakozásomban hajnallá akartam tenni az estét, az estét pedig hajnallá. Az Öröm utáni vágyamban meg akartam változtatni magát az Örömöt. S ezért elvesztettem azt… – Ahogyan megkönnyebbülésében sírt, a Nap lassan tovább gördült útján, és lebukott. Az állatok egyik fele pedig eltűnt a patak partjáról. Akik ott maradtak, végre boldogan itták magukba az újra kristálytiszta, hűs vizet. Gábriel, az ifjú pedig éppen olyan kristálytiszta örömöt érzett, mint azelőtt. – Ha kedvem tartja, megvárhatom a hajnalt, hogy lássam az állatok másik csoportját is. De akár vissza is térhetek az Időn túlra, mert tudom, hogy napkeltekor itt lesznek majd és örülni fognak, hogy szomjukat olthatják. És ez a tudat az én szomjamat is csillapítja. Újra boldog vagyok!
Így hát az ifjú visszatért Mesteréhez, akit az elérzékenyülve, könnyek között talált. Azt képzelte, ölébe hajtja fejét, kezét kezébe fogja. Szelíden kérdezte Tőle: -Ó, miért sírsz, Egység Anyja És Apja? Az pedig rámosolyogva így válaszolt: - Mert úgy szeretem a gyermekeket!..."
Szép estét:Eve
