Nem örökölt nézet alapján éreztem pocsékul magamat hibás döntésemből kifolyólag.

A büntetésből (nem a földi pl. igazságszolgáltatás) azért nem lesz bosszúállás, mert ott van a MEGBOCSÁTÁS.

Te megint átléptél az isteni értelmezésből a földi értelmezésbe. Az emberek egymás között nem tudják úgy alkalmazni az isteni törvényeket, amíg a legmélyebb értelmezést nem ismerik meg belőle. Te kiemelsz egy ok-okozati gondolatmenetet (bűn-büntetés) és nem folytatod tovább, pedig az értelmezés nem egysíkú, hanem összetettebb.

Rosszul viselkedik valaki? Nem viselkedésekre gondolok, hanem rossz cselekedetekről, rossz döntésekről beszélek...amiknek következménye lesz! Nem más fogja megmondani, hogy ejnye-bejnye; hanem magam érzem a súlyát, a következményeit. Nincs itt semmiféle tekintély. Én magam érzem a saját lelkemmel, ami fáj! Ezt büntetésnek fogom fel. 

A bűnöket csak akkor lehet elvenni, ha a bűn tényét elfogadom. Ha beismerem, hogy bűnös vagyok, akkor kapok esélyt -magamtól- arra, hogy tudjak változtatni. Isten mindig készen áll arra, hogy megbocsásson, ahhoz azonban be kell ismernünk hibáinkat. Lehetek én tökéletes egy kapcsolatban, ha "mindössze" annyit tévedtem, hogy rossz párt választottam, akkor szenvedés lesz az életem. És mégiscsak én hibáztam!

Éppen ezektől a megtörtént büntetésektől vagyunk jóhiszemú, jóakaratú, szeretetre vágyó emberek az igazságtalanság szívszaggató fájdalmában megtörve, mert a jóság nem egyedül rajtunk múlik, hanem olykor a másik ember gonoszságától is függ.

A börtönbüntetés pedig nem isteni igazságszolgáltatás. Emberek földi törvényalkotásának terméke. Tehát nem is jár érte bocsánat. Legfeljebb az Úr előtt.