„Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet” (Mt. 5:5)

A Hegyi beszéd boldogmondásai a keresztény lelki élet fejlődését mutatják meg. Akik már meggyőződtek, hogy Krisztusra van szükségük, akik már bánkódtak bűneiken és akik Krisztussal járták ki a szenvedés iskoláját, azok szelídséget fognak tanulni az isteni tanítótól.
Türelmesnek és gyöngédnek maradni a bántalmak alatt – nem olyan jellemvonás ez, melyet a pogányok vagy a zsidók nagyra tartottak volna. A Szentlélek ihletésére jegyezte le Mózes, hogy ő volt a legszelídebb ember a földön. Az ő korában az ilyen jellemvonást nem tekintették dicséretesnek, inkább sajnálkozást, megvetést váltott ki. Jézus viszont az országára való alkalmasság első három vonása közé helyezi a szelídséget. Jézus életében és jellemében ennek az értékes kegyességnek az isteni szépsége tűnik elénk.
Jézus, az Atya dicsőségének tündöklése, Istenhez való hasonlóságát nem tekintette olyan valaminek, amihez föltétlenül ragaszkodjék, „hanem önmagát megüresíteté, szolgai formát vévén fel, emberekhez hasonlóvá lévén” (Fil. 2:7). Nem hódolatot követelő uralkodóként járt az emberek között, hanem kész volt átélni, megtapasztalni az élet minden nehézségét, mint akinek mások szolgálata a küldetése. Jézus modorában nyoma sem volt a szenteskedésnek, sem a hideg, szigorú, zord, barátságtalan keménységnek.
Jézus megüresítette magát, s bármit cselekedett is, az énje sohasem ütközött ki. Ellenkezőleg. Mindenben az Atya akaratának vetette alá magát. Amikor földi küldetése már-már lezárult, nyugodtan elmondhatta: „Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt.” (Jn. 17:4) Nekünk is megparancsolja, hogy „tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok” (Mt. 11:29). „Ha valaki jőni akar énutánam, tagadja meg magát” (Mt. 16:24), azaz fossza meg trónjától énjét, ne az önzés uralkodjék többé a lelkében.
Aki Krisztus lemondó lelkületét, alázatát szemléli, az akaratlanul is azt mondja, amit Dániel, amikor az Emberfiához hasonlót látta: „És semmi erőm sem marada bennem, és orcám eltorzula.” (Dn. 10:8) Az önfejűség és az uralkodásra való hajlam, mellyel mi dicsekszünk, valódi hitványságukban, visszataszító voltukban látszanak meg, az ördög szolgálatának jeleiként. A romlott emberi természet mindig is a felszínre akar törni, viszálykodásra, civódásra készen; de aki Krisztustól tanul, az megüresíti magát énjétől, kevélységétől, az elsőbbség szeretetétől. Az ilyen ember lelkében nyugalom honol.
Istennel való tökéletes közösségének nyugalmát sem emberi, sem ördögi harag nem tudta megzavarni. Nekünk is azt mondja: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek.” (Jn. 14:27) „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok; és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.” (Mt. 11:29) Hordozzátok velem a szolgálat igáját Isten dicsőségére, azaz az emberiség felemeléséért, s akkor az igát könnyűnek, a terhet gyönyörűségesnek találjátok majd.
Énünk szeretete, önzésünk elpusztítja békénket. Míg énünk él, mindig készen állunk, hogy óvjuk-védjük a megaláztatástól, a megszégyenüléstől, sértésektől. Ha meghaltunk énünk számára, amikor életünk Krisztus által az Istenben van elrejtve, akkor már nem vesszük szívünkre a mellőzést vagy semmibevételt. Süketek leszünk a megszégyenítés, vakok a mellőzés és sértés iránt.
A földi áldásból eredő boldogság olyan változó, mint a körülmények, amelyek előidézik. Krisztus békessége viszont állandó, maradandó békesség. Az nem függ a körülményektől, a világi javak mennyiségétől vagy földi barátaink számától.
Ha családi körünkben Jézus Krisztus szelídségét tanúsítjuk, szelíd viselkedésünk boldoggá teszi a család tagjait, nem vált ki veszekedéseket, nem válaszol ingerülten, hanem elcsitítja a fölborzolódott kedélyeket, és olyan gyöngédséget áraszt, melyet mindenki megérez a családi körben. Ahol a szelídséget ápolják, ott ez a földi családot a mennyei nagy család részévé emeli.
Sokkal jobb lenne hamis vádaktól szenvednünk, mintsem az ellenségeinken való bosszúállás gyötrelmeit zúdítanunk magunkra.
A szelídek örökölni fogják a földet. A bűn az önfelmagasztalás vágyán át tette be lábát világunkba. Ősszüleink így vesztették el a szépséges birodalmuk fölötti uralmat. Krisztus pedig a lemondáson át szerzi vissza. Ő mondja, hogy győznünk kell, amint Ő is győzött. Alázat és énünk feladása által Jézus örököstársaivá válhatunk, amikor a szelídek öröklik a földet.